Jobban mernélek szeretni, ha nem bántottak volna annyit…

A legtöbb barátom végtelenül romantikus alkatnak tart. Ennek az lehet az oka, hogy mindig csillogó szemekkel hallgattam a szerelmi történeteiket, és magasztos beszédeket tartottam arról, miért érdemes hinni és bízni a szerelemben.

Még akkor is, ha az néha fájdalommal jár. A saját életemben viszont más a helyzet. A mai napig rajongok a tini-szerelmes könyvekért, és úgy tudok izgulni a sorok között kibontakozó románcért, mint a legtöbb férfi a világbajnoki focidöntő közepén. Mégis, a lelkemben valami megváltozott. Az elmúlt években szépen lassan, ütemesen irtottam ki magamból a szerelembe vetett hitet.

Régen azt gondoltam, hogy egy kapcsolat megalapozásához elengedhetetlenek a nagy pillanatok. A nehézségek, amiket, ha legyőzünk, boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ilyen pillanatok voltak is az eddigi kapcsolataimban. Az első szerelmemmel előfordult, hogy egy parkban éjszakáztunk összebújva, mert nem tudtunk hol aludni, de együtt akartunk lenni.

Később, amikor jöttek a vörös zászlók, ezzel az emlékkel hessegettem el őket. Ha egy ilyet megéltünk, nem lehet, hogy nem egymásnak vagyunk teremtve… A másodikkal már a legelső pillanatban mély lelki kötelék alakult ki köztünk. A korkülönbség miatt senki nem fogadott volna ránk. Természetesen ez csak megerősített abban, hogy könyvbe illő a történetünk.

Habár ennek a kapcsolatnak a vége után már kezdtem hitemet veszíteni, – amiben közrejátszott, hogy mind a két lovag megcsalt -, a romantika legapróbb lángja még ott pislákolt bennem. A harmadik szerelem szó szerint betört az életembe. Azelőtt mindig úgy éltem, hogy pontosan követtem a terveimet, amik a következő célomhoz vezettek. Akkor viszont sutba dobtam volna mindent a kedvéért.

FORRÁS: UNSPLASH

Az országot, a kontinenst, de ha arra kért, még a bolygót is elhagytam volna, hogy kövessem őt bárhova. Az a pár hónap olyan volt, mint egy hatalmas nyári zivatar, ami a kertben lévő fűzfát gyökerestől tépi ki a helyéről, és darabjaiban szórja szét az utcán. Mindeközben elkezdtem rengeteget foglalkozni apámmal, és azzal, vele milyen volt a kapcsolatunk.

Évekbe telt, mire összeszedtem magam ebből a szerelemből. És abból a felismerésből, ami során megértettem és helyretettem, hogy életem férfija, apám, szintén elhagyott és bántott. Végül elfogadtam, hogy ilyen összetevőkkel sosem leszek képes ismét szerelembe esni.  Aztán jött valaki. Nem rontott be. Szépen kopogott az ajtón.

Miután kinyitottam, engedélyt kért, hogy bejöhet-e. Megállt az előszobában, körbenézett, finoman tovább ment a nappaliba, leült, figyelt, majd a kezemet fogva a hálószobába is bemerészkedett. Nem voltak éjszakák a parkban a csillagok alatt, nem volt bujkálás az ítélkező szemek elől, és nem volt tomboló vihar sem. Minden finom, egyszerű, kellemes. Talán túl egyszerű, talán túl kellemes. Én pedig a hibát, a vörösposztókat keresem mindenhol.

Néha azt mondom, nem elég a szex. Akkor is, ha mennyiségre épp ideális és bőven kielégítő. Ha nem fogja meg a kezem, akkor nem nyújtja azt, amit én akarok. Ha éjszaka álmában hozzám bújik, ellököm, hogy hagyjon aludni, rám ne tapadjon senki, ez így nem lesz jó. Ha egy nap háromszor felhív, pióca, ha egyszer sem hív fel, akkor kétségbeesek. Persze, mindezeket ő nem tudja.

Nem tudja, hogy néha, amikor alszik, a békés arcát nézve azon gondolkodom, elég-e, amit ő ad. Az kell-e, amit ő ad. Eszembe jut, hogy ha ez nem egy olyan történet, mint amik a kedvenc könyveimben vannak, akkor nekem nem is kell. Majd elszégyellem magam, már csak a gondolat miatt is. Hiszen én a javítás, csiszolás pártján állok, nem pedig az „eldobom és veszek olyat, ami tökéletes” elve mellett.

Persze, rá kellett jönnöm arra is, hogy nem ő nyújt keveset, nem ő kevés.

A szívem annyi sebet kapott az évek folyamán, hogy nem tud már olyan könnyen nagyokat dobbanni. Az agyam néha a saját ellenségem, pedig csak óvni akarja a szívemet egy újabb vágástól. De ha neki, aki szépen kéredzkedett be, megengedem, hogy maradjon, idővel segít majd a sebeket eltüntetni. És türelmesen megvárja, míg a szívem újra olyan nagyokat ver, mint régen.

Lőrincz Ilona

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂