Kedves sült galambot váró férfiak, ezt javaslom nektek is!
Bizonyára sokan egyetértenek velem abban, hogy a társkereső appok kész tébolydák az egyedülállók számára. (Itt most kimondottan azokra a nőkre gondolok, akik valóban ismerkedni akarnak, és hajlandók időt, energiát áldozni érte.)
A történetem a következő: nemrégiben randira hívott egy 45 éves üzletember, és megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni. Elkezdtem ötletelni ( vagyis: használtam az agyamat, a kreativitásomat, az intuíciómat, hogy valami szórakoztatót és különlegeset eszeljek ki), és bíztam benne, hogy a következő alkalomra majd ő fog mindent megtervezni.
Néhány órával a második találkozónk előtt rám csörgött, és szó szerint ezt mondta: „Sokat gondolkodtam, hová menjünk, de semmi értelmes nem jutott eszembe, mondd meg te, mi legyen a program”. No comment…
Bevallom, a fenti szcenáriótól olyan indulatok kezdtek kavarogni bennem, hogy az egyszerűen nem tűrné a nyomdafestéket. Egyrészt iszonyú csalódott voltam, mert a cseteléseink alapján úgy tűnt, hogy hasonló értékrendet, világnézetet képviselünk.
A másik ennél jóval komplexebb, de nagyon bántja az igazságérzetemet. Rohadtul elegem van abból, hogy manapság a férfiak jelentős hányada megúszásra játszik. Piszkosul unom, hogy kevés (de leginkább semmilyen) erőfeszítést nem tesznek annak érdekében, hogy igazán megismerjék, elbűvöljék és inspirálják a potenciális partnert.
Számomra az egyik legérthetetlenebb kérdés, hogy miért gondolja úgy az egyedülálló férfiak bizonyos része, hogy minimális befektetéssel maximális sikereket tud majd elérni? Folyton azt hajtogatják, hogy a magánéletük sokkal fontosabb, mint a karrierjük vagy a hobbijuk, aztán maximum fél órát áldoznak az online ismerkedésre, azt remélve, hogy majd az ölükbe hullik a Tinderszépe.
Nem szeretnék általánosítani, sem közhelyeket puffogtatni, de az a tapasztalatom, hogy a facér pasik jelentős hányada többet foglalkozik a reggeli kávéja megfőzésével, mint a társkereső profilja tudatos és igényes elkészítésével.
Persze offline is ugyanez az attitűd érvényesül. Egyáltalán nem keresik azokat a helyeket és alkalmakat, ahol az ellenkező nem tagjai nagy számban felbukkanhatnak. Ha pedig véletlenül melléjük sodródik egy csinos, magabiztos hölgy, aki szemmel láthatóan egyedül van, a legritkább esetben lépnek oda hozzá beszélgetni, mert inkább arrébb vonulnak. (És itt most nem a a #MeToo-mozgalom utóhatásaira gondolok.)
A lusta férfiak panaszkodnak a barátaiknak, hogy nincsenek normális nők, mégsem veszik komolyan a párkeresést. Előszeretettel röhögik ki azokat, akik nyíltan és kezdeményezően keresik a szerelmet, miközben ők maguk besavanyodnak a magánytól. Jó partinak hiszik magukat, de hiányzik belőlük a mélység, hiszen lusták beletenni a szükséges energiát a másik megismerésébe.
Ez a fajta hozzáállás viszont egyáltalán nem vonzó, sőt. Az alacsony erőfeszítést mutató profilok és a meggondolatlan, sablonos, ingerszegény üzenetek egyetlen nőt sem ösztönöznek arra, hogy időt szánjon a tartalmas, őszinte kommunikációra.
Számomra ez azonnali red flag. Ha összejönnék egy ilyen emberrel, valószínűleg mindent nekem kellene kitalálni, létrehozni, miközben az illető elvárná, hogy kielégítsem valamennyi szükségletét és vágyát. És bizonyára nem a partneremnek tekintené magát, hanem a felelősségemnek. Hát köszönöm szépen, ebből nem kérek.
Természetesen nem állítom, hogy én mindig, minden helyzetben proaktív és progresszív vagyok. Nálam is előfordul olykor-olykor, hogy elfáradok, besokallok és leeresztek, mint a lufi. De az ismerkedést sosem vettem/veszem félvállról, még akkor sem, amikor nem éreztem magam elégnek, nem hittem a szerelemben vagy anyagi gondokkal küzdöttem.
A randiappokra mindig hatalmas lehetőségként tekintettem, nem pedig varázserejű dzsinnekre, akik elvégzik helyettem a munkát. Kedves sült galambot váró férfiak, ezt javaslom nektek is!
