A lábaidat széttárod, de a lelkedet nem nyitod meg előttem?

Előbb bújunk ágyba valakivel, mint hogy megbíznánk benne? Egy barátommal megejtett beszélgetés után kezdtem el gondolkodni azon, hogy mennyire megváltozott a kapcsolatok dinamikája, mennyire átfordult az ismerkedés menete. Úgy tűnik, sokkal könnyebb manapság a nők bugyijába bejutni, mint a lelkükbe…

Bennem még mindig él az az elképzelés, hogy a nők többségénél úgy néz ki az ismerkedés folyamata, hogy először el kell nyerni a bizalmukat, le kell venni őket a lábukról, és csak ezután engednek közel magukhoz. A testiségig majd akkor jutunk el, ha már a bizalmába fogadott, ha már a testét is “ránk meri bízni”. Persze mindig voltak olyanok, akik ezt a szakaszt lerövidítették és számukra a sz*x az csak sz*x, amit nem kell túlbonyolítani. De mégis, mintha az esetek többségében lett volna ennek egy íve. Onnan, hogy teljesen idegenek vagyunk, eljutunk odáig, hogy egy nő beenged magába. Ez jelent valamit.

A test szabad préda, a lélek féltve őrzött kincs

Vagyis talán egyszer még jelentett, ma már egyre kevésbé. Úgy tűnik, a nők ma már jobban óvják a lelküket, mint a testüket. Sokkal inkább elfogadott lett, hogy ha megvan egy alap szimpátia, egyetértés, vonzalom, akkor jöhet is a sz*x, aztán majd kiderül, hova fejlődhet a dolog. De ez még komolytalan. Ez még nem is egy kapcsolat. Az, hogy néha d*gunk, még nem jelent semmit. Arról lehet beszélgetni, hogy melyik a kedvenc sz*xpózod, de arról nem, hogy mi bántott meg, mi nyomja a lelked.

Hogyan haladhatna a kapcsolat, ha nem engeded ki a kéziféket?

Egy konkrét beszélgetés screenshotját küldte el nekem a haverom, azzal a megjegyzéssel, hogy: „Szerinted?”

Kép forrása: Pechál Péter saját képe

Szerintem, miután randizgatnak egy ideje, le is feküdtek már egymással, ennél a kommunikációnál sokkal tartalmasabbra lenne szükség. Ha nem is akarja elmondani azt, hogy konkrétan mi a baja, akkor is le lehet írni annyit, hogy figyelj, ma nem vagyok jó hangulatban, ezért nem vagyok túl beszédes, de ez nem miattad van. Már ez is sokkal több, mint az egyszavas válaszok és a bizonytalanság. És tényleg ebből csak annyi jön le: A bugyimat lehúzhatod, de semmi közöd az érzelmeimhez!

Ez most akkor kinek jó?

Értem, hogy ha valakit már ért pár csalódás, akkor sokkal jobban vigyáz arra, hogy kinek adja ki magát. Viszont ezt is lehetne normális keretek között kezelni. Nem kell a gyermekkori traumáinkat kielemezgetni egy hét ismeretség után, viszont annyit el lehet mondani, hogy ki vagyunk égve a munkában, és ezért nyűgösebbek, zárkózottabbak vagyunk. Ha teljesen elzársz mindent, ami te vagy, ami hat rád, amit érzel, akkor mi marad? Akkor hogyan fogtok túllépni azon, hogy dugó pajtik vagytok?

Kép forrása: Unsplash

Mit árul ez el rólad?

Egyrészt ugye baromi keveset, hiszen még annyira sem vagy hajlandó megnyílni, mint egy lelkesebb taxisofőr az utasának két úticél között. Másrészről viszont akár azt is, hogy csak “erre vagy jó”. Veled csak sz*xelni lehet, de nem vagy kész, nem vagy nyitott, nem vagy alkalmas egy normális kapcsolatra. Mert annak, hogy nem kommunikálsz, zárkózott vagy, nemtörődöm, nemcsak az lehet az oka, hogy védekezel, hanem az is, hogy ennyire vagy képes.

Garantáltan szétcseszi a kapcsolatot, ha a másiknak gőze sincs, hogy mi a fene van veled már megint. Ő hibázott? Megbántott? Vagy teljesen más az oka? Kinek van ehhez kedve, energiája, egyáltalán ki akar több időt áldozni valaki olyanra, aki nem tesz lépéseket felé? Akitől csak ilyen odavetett, nemtörődöm válaszokat kap? És ez sajnos nem egyedi eset. Mintha egy egész generáció ki lenne égve, és bele lenne törődve abba, hogy: “Úgyis mindenki f*szfej, minek erőlködni?”

Tudd, hogy mit akarsz. Ez lenne az alap ahhoz, hogy belemászhass valakinek az életébe, úgy, hogy közben nem okozol ott kárt. Tudd, mit szeretnél magadnak, és mit tudsz nyújtani a másiknak. Mert a világ nem a te játszótered, hatással vagy másokra, és jó lenne, ha ez egy pozitív hatás lenne.

Nyitókép: Unsplash