Lejjebb adtam az elvárásaimat, ezért boldog a házasságom!

Őrülten szerelmes vagyok a férjembe. Néha szégyellem magam miatta, amiért a felhők felett lebegek, és minden napot csodaként élek meg ebben a gyönyörű közös utazásban. Mielőtt azonban bárki megkérdőjelezné a szerelmünk legalitását, szeretném elárulni, nemcsak úgy kaptam a boldogságot, hanem keményen megküzdöttem érte.

Hosszú és rögös út vezetett idáig. Napról napra, méterrel méterre tanultam meg elengedni a gyermeteg és irreális vágyálmaimat és meglátni a kedvesemben olyan dolgokat, amiket korábban nem vettem észre vagy nem értékeltem. És abban is biztos vagyok, hogy az olvasók közül/közületek csak kevesen léptek be olyan énközpontú és érzelmileg éretlen perspektívával egy házasságba, mint az enyém.

Nem könnyű bevallani, de korábban nem érzékeltem a valóságot, a saját vágyálmaim fogságában vergődtem. Minden kapcsolatomban a Tiffany és Romana giccsregények túlszínezett és felnagyított romantikája lebegett a szemem előtt: naplementében kézen fogva sétálós jelenetek, felejthetetlen szeretkezések a kandalló fényénél, hétvégi kiruccanások eldugott és idilli helyekre. Alapvetően azt hittem, hogy a házasság is olyan, mint egy soha véget nem érő randevú, tele izgalmas, spontán és felejthetetlen pillanatokkal. Eléggé felkavaró ráeszmélés volt, hogy mennyire nincs ez így, de a káosz után sikerült legyőzni az érzelmi sokk hatásait és megerősíteni a társamhoz fűződő köteléket.

Forrás: Unsplash

Hozzám hasonlóan téged is csalódás fog érni, ha túl magas elvárásokkal mész bele a kapcsolatba. Szeretnéd tudni, hogy mik voltak az enyémek?

Arra számítottam, hogy a férjem ösztönösen kitalálja, mire van szükségem. Meg kellett értenem, hogy ő nem gondolatolvasó, a vágyaimat, a céljaimat ki kell mondanom, meg kell beszélnem vele.

Magától értetődőnek tartottam, hogy szeret. A naiv, sértődékeny és infantilis énem nem ismerte fel, hogy tudatosan kell tenni a harmóniáért, az intimitásért, a szenvedély megőrzéséért. Ezen a viselkedési sémán csak segítséggel tudtam  változtatni, de megérte a küzdelem.

Elvártam tőle, hogy ugyanazzal az attitűddel reagáljon egy-egy szituációra, ahogy én tenném. (Csak a csillámporos mámorban valahogy nem sikerült realizálni, hogy a férfiak máshogy működnek, máshogy hatnak rájuk a dolgok, és másképp fejezik ki az érzelmeiket.)

Arra presszionáltam őt, hogy apám bölcsességével és érettségével kezelje a problémás helyzeteket, miközben még csak 28 éves volt.

Azt hittem, hogy az évek során olyanná formálódik, mint akit kislányként megálmodtam. Hittem a sudár hercegről szóló mesékben és abban, hogy idővel majd hibátlan férfit faragok belőle.

Folytathatnám még a sort, de a lényeg, hogy abszurd  elvárásaim voltak mind a társammal, mind a kettőnk viszonyával kapcsolatban. Ezek a követelmények mind rólam szóltak, a saját frusztrációimat és szorongásaimat próbáltam rá projektálni. A sok belső munkának köszönhetően azonban megváltozott a fókuszpontom. Most, nyolc év házasság után tisztában vagyok azzal, hogy a harmonikus kapcsolathoz a megbocsátás, a türelem, a hála gyakorlása, valamint sok-sok önreflexió szükséges. Persze fontosak az elvárások, ám ha ezeket valóságossá tesszük anélkül, hogy figyelembe vennénk a realitást, megmérgezhetjük vele még a legstabilabb kapcsolatot is. Szerencsére időben felismertem, hogy tévúton járok, és min kell változtatnom ahhoz, hogy a házasságunk minden szinten kielégítő legyen. 

Mónika történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok