Már csak remegve merek szeretni, mert sokat bántottak…

Az apró csókok hangja betöltötte a nappali minden négyzetcentiméterét. Eszem ágában sem volt szabadulni a két karod szorításából.

Már szinte fájt. Éreztem az ujjvégeidet a lapockámba mélyedve, éreztem, ahogy a derekamnál fogva teljes erőddel húzol magadhoz. Nem akartam menekülni ettől az édes fájdalomtól. Ha engedett a szorítás, én húztalak közelebb, mert nem tudtam veled betelni. Sem veled, sem azzal, hogy hosszú hónapok félelme és távolmaradásai után most végre itt vagy.

Kristálytisztán emlékszem, milyen zene szólalt meg először, mikor szorosan összebújva feküdtünk. Emlékezni akartam a pillanatra, hogy ha majd a későbbiekben már megkopik a memóriám, ezzel is fel tudjam idézni ennek a rövidke csodának minden mozzanatát.

Sajnos, ahogy lenni szokott, az idő szinte ötszörös tempóval repült. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nap már rég felkelt – és nem akartam, hogy te is lásd. Meg akartam hagyni kettőnknek azt a szép illúziót, hogy ez az éjszaka örökké tart. Hogy ennyi viszontagság után most már nincs az a földi erő, ami elszakíthat minket egymástól. Próbáltam nem az idővel törődni, csak megélni minden pillanatot a lehető legintenzívebben, pedig valójában csak sírni voltam képes, és szorítani, ölelni, csókolni.

Elöntött a hála. Köszönöm neked, hogy mindössze néhány óra leforgása alatt megmutattad, milyen az, ha valaki szeret. Nem azt, amim van, nem azt, aki lehetnék, hanem engem. Kócosan is, itthoni, szakadt pulcsiban is, nem csak csinosan. Köszönöm, hogy akkor is csak ölelni voltál képes, mikor már az ájulás környékezett, annyira rettegtem, hogy talán sosem látlak viszont. Köszönöm, hogy belém láttál, és köszönöm, hogy nem féltél nyitott szívűnek maradni mellettem.

FORRÁS: PEXELS

Köszönöm, hogy megmutattad, milyen gyönyörű lelked van, mert így már nem kell félnem attól, hogy te is bántasz. Pedig sokszor nehéz, és ez nem a te hibád. Ez a múltam hibája. A múltamé, ami sosem hagyja békén a lelkemet. Mintha maga az ördög súgná, hogy „Hé, figyelj már! Biztos, hogy igazat mond?” Pedig tudom, hogy nincs jogom fenntartásokkal kezelni egy új embert a régiek hibái miatt. De néha még előássák magukat a félelmeim az agyam legrejtettebb zugaiból, és a nyugodt valóságomat hirtelen rettegés váltja fel.

Kettőnk boldogsága a tét. Ha nem teszünk bele száz százalékot mindketten, akkor halott ügy az egész. Itt vagyok 33 évesen, és még mindig nehezemre esik felfogni és elfogadni, hogy minden ember másképp szeret. Hogy ami nekem az igazi szenvedélyt jelenti, azért mások hülyének titulálnak. És éppúgy nehéz elfogadnom azt is: attól, hogy hallgatsz, még nem feltétlenül van gond.

Már csak nyugalmat akarok. Nem érdekelnek a gyerekes játszmák, csak az őszinte, meztelen lelked érdekel. Csak hagyd, hogy a hibáiddal együtt szeresselek, és te is úgy fogadj el engem, ahogy vagyok! Köztünk nincs megjátszás. Büszkék vagyunk a sebeinkre, nem próbáljuk őket takargatni, mert mind-mind hozzájárultak a változásunkhoz. Ne tagadd, hogy te is félsz! Én is félek. Mindannyian félünk. De mitől? Egy újabb pofontól, amiből annyit kaptunk már? Ugyan.

A boldogságtól félünk.

Hogy talán most nekünk is összejön. Annyira vágytunk rá, hogy most, mikor az ölünkbe hullott a semmiből, nem is tudunk vele mit kezdeni. Persze előfordulhat, hogy ebből is egy hatalmas pofon lesz, de én hiszem, hogy nem. Ha közösen eldöntjük, hogy működni fog, ha képesek vagyunk egymást önmagunknál is jobban szeretni, akkor nem állhat közénk semmi. Ha pedig mégis létezik olyan erő, amely próbára tesz minket, ugyan kit érdekel, ha közben együtt lehetünk?

Nyitókép: Pexels