Vajon mennyi fájdalmat élhetett át, aki 16 évesen eldobja az életet?
Ismét gyászol az ország – öngyilkos lett egy 16 éves diák. Az ok: iskolai zaklatás. Édesanyja nyilatkozat szerint Gábor korábban tett olyan kijelentést, hogy „inkább a halál, mint az iskola”.
Régen is elszomorítottak az ilyen hírek, de mióta anya vagyok, kimondhatatlan félelemmel borzongok bele a hasonló esetekbe. Ahogy sokan mások. Mégis, valamiért újra és újra megtörténik. Végigfut egy-egy ilyen hír a média csatornáin, amire átmenetileg mindenki felkapja a fejét, aztán az élet megy tovább. És mintha senki nem lépne semmit a megelőzés kérdésében.
Nem ismerem a konkrét eset részleteit, így természetesen nem hibáztatok senkit. Főleg, hogy a hírek szerint az anya és az osztályfőnök is megpróbált lépni az ügyben. Csak azon tűnődöm, hogy egy öngyilkosság a legritkább esetben történik „hirtelen felindulásból”. Többnyire rengeteg szorongás, vívódás, félelem előzi meg. Még egy felnőttnek is borzalmas érzés lehet, ha olyan problémákkal küzd, amire végül nem lát más megoldást, mint eldobni az életét. Milyen fokú hatalmat kaphat a rettegés egy tinédzser lelkében, aki egyébként is keresi a helyét? Akinek egyébként is millió változást kell feldolgoznia, millió kihívással kell megküzdenie?
Milyen lehet minden egyes reggel azzal a gondolattal ébredni egy gyereknek, hogy miután kiteszi a lábát a lakásból, bántani fogják?
Sőt, már a lábát sem kell kitennie, hiszen az iskolai zaklatás az internetnek köszönhetően az otthonokba is begyűrűzhet. Milyen lehet folyamatosan félni? Egyre lejjebb csúszni a kilátástalanság lejtőjén? Borzalmas. Mégis, ami talán a legijesztőbb, hogy mindez sosem nem egy elszeparált közegben történik, hanem sok-sok ember előtt.
Nem tudom, mikor fogjuk végre megérteni, hogy a zaklatás nem elbagatellizálható. Nem gyerekes csíny, se nem próbatétel, amitől majd a gyerek megerősödik. Nem tudom, mikor jön el az idő, amikor hasonló esetben azonnal egy jól szervezett rendszer lép működésbe. Amikor egy felnőtt sem fordítja el a fejét, hanem a pedagógusok és szülők egymással összefogva cselekednek.
Sokszor esett már szó arról, hogy a zaklatásban sosem csak az elkövető(k) és a bántalmazott vesznek részt – mindig jelen van számtalan néző is.
És ezek a nézők nem csak a kortársak, nemcsak gyerekek. Felnőttek, akiknek ilyen esetben cselekedni kell! Mégis, még mindig hallok olyat, amikor egy zaklatásra panaszkodó gyerek a következő „jó tanácsot” kapja: „Ne törődj velük.” „Hagyd ott őket.” Milyen okos gondolat… És milyen könnyű egy ilyen rövidke mondattal letolni magunkról a felelősséget!
Olyan világban szeretnék élni, ahol egy gyerek zaklatásának hallatára minden felnőtt felkapja a fejét. Akkor is, ha a saját csemetéje csak szemlélődőként számol be a történtekről. Akkor is, ha az ő gyereke az elkövető, és akkor is, ha az övé az áldozat. Ahol a zaklatás legkisebb árnyalatát látva beindul a gépezet: egymást követik az osztályfőnöki órák, ahol közösségben és egyénenként is beszélgetnek a gyerekekkel a témáról. Ahol riadóztatják az iskola pszichológust, összehívják a szülőket és megbeszélik, ki hogyan hozza szóba otthon a saját csemetéjével a történteket. Ahol a leghalványabb gyanú esetén fokozott felügyelettel figyelik az udvaron a gyerekek viselkedését. Ahol a bántalmazott és a bántalmazó egyaránt szakszerű segítséget kap. És senki nem vonja meg a vállát azzal a felkiáltással, hogy „ilyen mindig is volt és mindig is lesz, nem nagy dolog”.
Meddig várunk ezzel? Nem tudom. Egy biztos: minél tovább, annál több gyerek életébe kerül a késlekedés.
Nyitókép: Unsplash