Mérgező és lélekölő házasságok: Miért élnek így emberek?

Mindannyian tisztában vagyunk a lehangoló válási statisztikákkal. Arról azonban kevesebbet esik szó, hányan tengetik a napjaikat úgy egy házasságban, hogy legbelül – fájdalmasan vagy fásultan – egészen más életre vágynak.

És nem, itt most nem arra a hamis illúzióra gondolok, amit gyerekként táplál az ember, amikor elképzeli a tökéletes kapcsolatot. Nem a teljes probléma- és hullámvölgy-nélküliségre, ami a filmekben és regényekben köszönt be, miután igent mondanak egymásnak a szerelmesek. Egy hosszútávú kapcsolatban természetes az egészséges hullámzás, és kihívásokban is bővelkedik jócskán.

Van azonban az a pont, amikor  régen túl vannak ezen a felek. Amikor már végleg beköszönt a teljes elidegenedés, és csak a szürkeség, netán egymás bántása marad közös nevezőként. Miért ragad valaki egy ilyen házasságban?

Pótcselekvések

Az emberi elme csodálatos. Ha nagy a gond – amivel ráadásul szembe sem akarunk nézni -, sokszor eltereljük a figyelmünket pótcselekvésekkel. Mindenkinél alapvető igény, hogy a külvilág zaja és kihívásai elől egy viszonylag harmonikus otthonba térjen haza, ahol többségében pozitív megnyilvánulásokat és szeretetet kap. (Valójában ez lenne a párkapcsolat egyik lényege.)

Ha pedig ez nincs, ha otthon már csak egy hűvös, szenvtelen, vagy épp puskaporos hangulat uralkodik, az élet más területén próbálsz örömhöz jutni. Az egyik ismerősöméknél például évek óta nem jellemző a szexuális kapcsolat, sem a gyengédség, sem a tartalmas beszélgetések.

A pénz viszont összetartja őket, egyikük sem akarja megfelezni a közösen kikapart gesztenyét. Így a nő folytonos, szenvedélyes lakásfelújításban éli ki magát, a férfi pedig szekrény méretű izmokkal izzad napi több órát az edzőteremben, és a haverokkal bulizik. Hogy boldogok-e? Látszólag. Ha jobban megismered őket, kiderül, hogy egyáltalán nem.

Bántalak, tehát vagyok?

Ennél is rosszabb verzió, amikor pótcselekvésként egymás nyírása üti fel a fejét. Egyes párok simán leélik úgy az életüket, hogy már csak a folytonos háborúzás tartja őket együtt. Miért? Talán mert a boldogtalanság mindig óriási hiányérzettel jár, és ezt az űrt be kell tömni valamivel, ami foglalkoztat, izgalomban tart, ami leköt.

FORRÁS: UNSPLASH

Tökéletesen figyelemelterelés tehát, ha apróságok miatt nekiesel a másik torkának. Hiszen ő majd reagál,  . Ki állítaná, hogy üresek a napjaid, hiszen mennyi minden történt veled ma is! Igaz, hogy állandóan ölitek egymást, de legalább úgy érzed, hogy élsz.

Az agyad pedig alkalmazkodik, hiszen a túlélési technika része, hogy egy idő után a rosszat is meg lehet szokni. Kiszámítható, biztos kapaszkodó – megnyugtatóbbnak tűnik, mint kilépni az egészből és a homályos ismeretlenbe ugrani…

Váljunk el, és kész?

Dehogy. Ha valaki eddig azt hitte, hogy ez a cikk mindenáron a válásra biztat, nagyon téved. Egyre azonban mindenképp: hogy nézzünk szembe azzal, valójában hol tart és miről is szól a kapcsolatunk. Ha pedig netán beállt a szürkeség vagy a háborús övezet, ne dugjuk homokba a fejünket! Hiszem és vallom, hogy sok párkapcsolati probléma gyógyítható, ehhez azonban mindkét fél részéről kemény munka szükségeltetik.

Ha viszont ez a munka sem vezet eredményre – vagy csak egyedül küzdünk, mert a másik fél nem hajlandó érdemben dolgozni a kapcsolaton – , úgy tényleg érdemes átgondolni, mit is akarunk az élettől. Milyen minőségben, milyen szerepben, milyen légkörben akarjuk leélni a hátralévő éveinket? Megunt, gyűlölt, elégedetlen férjként/feleségként – vagy másként?

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr