Mit engedhet meg magának egy közszereplő?

Testszégyenítés, kövérfóbia, vékony kiváltságok – ezekről beszélgetett országunk fitnesszguruja, és rengeteg embernél ismételten sikerült kivernie a biztosítékot.

Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés: mit engedhet meg magának egy közszereplő?

Több állításával is vitába lehetne szállni, de a legtöbben azon sokkolódtak, amikor egy orvos ismerősétől idézett: „Te láttál a gulágon vagy Auschwitzban elhízottat?” Egyébként nekem ez eleve kicsit olyan, mint amikor valaki azt írja: egy haverom kérdezi, hogy hogyan lehet megnövelni a péniszünket.

Már kezdetben igyekszik eltávolítani magát az illető, hogy nem róla van szó, de valójában mind tudjuk, hogy kinek kicsi a farka… Ebben a helyzetben, ha be is védte magát, hogy nem tőle származik a gondolat, akkor is meg kellene fontolni, hogy mire hivatkozik. És azzal, hogy egy érvelésben példaként hozza fel, azonosul is ezzel.

Auschwitzot egy ilyen témában megemlíteni több szempontból is aggályos. Először is, egy ilyen szélsőséges helyzet nem jó példa arra, hogy egy ember az EGÉSZSÉGÉT MEGŐRIZVE mennyire képes fogyni. Mert nyilván, ha valakit éheztetnek, akkor végül csonttá és bőrré fog fogyni, és közben a belső szervei is szépen lassan felmondják a szolgálatot.

A cél pedig nem önmagában a vékonyság lenne, hanem az egészséges test és egy ideális testsúly.

A másik sokkal fájóbb pontja ennek a példának, hogy rengeteg olyan ember van, akinek a hozzátartozói az auschwitzi fogolytáborban szenvedtek, vagy vesztették az életüket. Akár pont amiatt, hogy halálra éheztették őket. Rájuk való tekintettel, empátiából, alapvető emberi jóérzésből sem szabadna ezt belekeverni a fogyókúra bizniszbe. Ezért én úgy gondolom, hogy a sorozatos mellényúlások után a jövőben érdemes lenne jobban végiggondolnia, hogy milyen nyilatkozatokat tesz…

És itt térnék rá arra, hogy mi a különbség egy átlagember és egy közszereplő/celeb/ismert ember felelőssége között. Ezt a felelősséget még én is érzem, pedig nem rendelkezem milliós követőtáborral. Tudom, hogy a kimondott, leírt szónak ereje van. És minél több emberhez érünk el vele, ez annál inkább igaz. Ha csak a barátaid előtt beszélsz hülyeséget, akkor maximum kiröhögnek, ha véletlenül megsérted egy ismerősödet, akkor bocsánatot kérsz tőle. De ha több ezer, több százezer, akár több millió ember előtt állítasz valamit, annak komoly hatása van.

Napjainkban kik azok az emberek, akik követendő példák lehetnek? Kik azok, akiket sikeresnek látunk? Akik jól élnek, akiket esetleg irigyelni lehetne, hogy ejj, de jó neki, milyen szép helyen lakik, milyen szép helyekre utazik? Sajnos leginkább azok, akiket a médiában látunk. Ez nem is igazán az én korosztályomra nézve veszélyes, sokkal inkább a fiatalabbakra. Akik keresik a helyüket, akik most alakítják ki az identitásukat, akik azon gondolkoznak, hogyan lehetnének ők is sikeres, boldog emberek.

FORRÁS: PEXELS

Már nem orvosok, ügyvédek, vagy akár tőzsdecápák akarnak lenni, hanem influenszerek, celebek, énekesek, műsorvezetők. Ezek az újgenerációs vágyálmok, és azok a példaképeik, akik jelenleg ezt csinálják. De milyen példák is ők? Sok esetben sajnos csak elrettentőek. Az egész korunk gondolkodásmódját befolyásolja, hogy egy ismert ember mit engedhet meg magának. Vagy mit fogadunk még el anélkül, hogy elfordulnánk tőle.

Akik nagyobb tömegeket képesek megszólítani, azoknak kettős felelősségük van. Mert ahogy egyszerre rengeteg emberben kelthetnek jó érzéseket, ugyanúgy egész embercsoportokat szégyeníthetnek meg. És ha ezt megteszik, azzal legitimizálják, hogy ezt meg lehet tenni. Ha a feltörekvő generáció azt látja, hogy ezt szabad – hogy mindegy, mit csinál az a menő fazon a TV-ben, a YouTube-on, a TikTok-on, mégis ugyanúgy sikeres marad, vagy pont ezért kapják fel -, akkor ők is ezt fogják csinálni. Hiszen azt látják, hogy ez működik.

Aki vállalja, hogy kiáll az emberek elé, és élvezi, használja a rivaldafényt, annak tisztában kellene lennie az ezzel járó felelősséggel is. És olyan példával elöljárni, amiről úgy gondolja, hogy érdemes továbbadni. Ez az, amit ők tehetnek – tenniük kellene. A másik oldalon viszont ott van a “rajongóknak”, követőknek, nézőknek, hallgatóknak, olvasóknak a felelőssége. Hogy azokat az embereket kell követni, a gondolataikat osztani, támogatni, akik erre érdemesek.

Akik viszont nem ugorják meg a morális minimált, azoknak a legnagyobb büntetés, ha nem foglalkozunk velük. Ha nem lesz tömeg, aki hallja a hangjukat. A kérdés az, vannak-e elegen, akik annyira intelligensek, hogy jól ítélik meg, kinek a jussa a figyelem, és kinek a mellőzés. Én remélem, hogy igen…

Nyitókép: Unsplash