Nem kell férj és gyerek ahhoz, hogy boldog legyek!

Olyan társadalomban élünk, ami a párkapcsolatot tekinti végcélnak és az egyedülállóságot valamiféle szégyellnivaló, kínos állapotnak. Én valószínűleg a kisebb csoportba tartozom, mert boldog vagyok szingliként. De tényleg.

Mióta 4 évvel ezelőtt az exem elköltözött a közös otthonunkból, olyan belső nyugalom van bennem, ami leírhatatlan. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, mert rendkívül szoros volt a kapcsolatunk, és a volt párom a családommal is remekül kijött. Azért szakítottunk, mert külföldön kapott munkalehetőséget, én pedig nem akartam Amerikába költözni. Fájdalmasan alakult az elválás, pont  emiatt azt hittem, hogy a hiánya hatalmas űrt hagy majd maga után. Rettegtem attól, hogy  képtelen leszek kordában tartani az egyedüllét okozta szorongásaimat, megszűnik az életkedvem, és elveszik belőlem a lendület.

Forrás: Unsplash

Sok idő telt el, mire újra kedvet kaptam az ismerkedéshez, de a próbálkozásaim rendre kisiklottak. Amikor randevúkra került sor, többnyire jól éreztem magam a potenciális jelölttel. Mégis alig vártam, hogy hazaérjek a saját kis birodalmamba, ahol minden rólam szólt és az én ízlésem szerint lett kialakítva. A hálószoba falát pöttyös és csíkos tapétákkal dekoráltam, a konyhabútorból babakék színűt rendeltem, a nappalit pedig telepakoltam horgolt paplanokkal és takarókkal. (Kötve hiszem, hogy ebben a környezetben bármelyik férfi jól érezné magát.) A szingliség másik előnye, hogy végre senki nem horkol mellettem, ami nagy könnyebbség, mivel borzasztó rosszul alszom.

Egy tipikus tévhitet szeretnék eloszlatni a státuszommal kapcsolatban. Az egyedüllét nem egyenlő az altáji bepókhálósodással, hiszen bármikor elővehetem (és elő is veszem!) a kedvenc játékszereimet. Sz*x tekintetében már rég rájöttem, hogy sokkal jobb maszt*rbálni, mint unatkozni az együttlétek közben. Ráadásul soha nem voltam az a kimondottan bújós fajta, nem szeretem az órákig tartó kényeztetést, a túl nyálas csóktól pedig kiver a víz.

Félreértés azonban ne essék: nem vagyok önző, sem férfigyűlölő, sem munkamániás. Egyszerűen arról van szó, hogy jelenleg senkivel sincs kedvem összebútorozni, mert kívülről fújom a forgatókönyvet. A rózsaszín ködöt felváltó civakodásokat, a monoton hétköznapokat, az egyre ritkuló szeretkezéseket és az azt követő érzelmi elhidegülést. (Eddig legalábbis így tapasztaltam minden komoly kapcsolatomban.)

Erős, magabiztos, független nő vagyok, akinek nincs szüksége gyerekre vagy gyűrűre ahhoz, hogy boldog legyen.

És azt hiszem, nem is vagyok alkalmas ezekre a szerepekre… Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy szeretem a férfiakat. Csak nem a fojtogató társadalmi normák határozzák meg, miként élem az életem. A saját példámból kiindulva már megtapasztaltam a hagyományos párkapcsolatok korlátoltságát. Mégis bízom benne, hogy egyszer megtalálom a lélektársamat, aki mellett megőrizhetem a saját autonóm lényemet. Máshogy nincs értelme, legalábbis szerintem.

Nyitókép: Unsplash