Nők elleni erőszak: Törjük meg az álságos hallgatást!

Miközben a tömegmédia árucikké teszi a zaklatást, az abúzust, az áldozati szégyentől jobban ég az arcunk, mint valaha. A nők elleni erőszak úgy lett a mindennapok része, mint egy sok évados sorozat. Csak nem a jobbik fajtából. Hány nőnek kell még meghalnia ahhoz, hogy lebontsuk a csend kultúráját?

Már az első nő is elrontotta. Tulajdonképpen Éva tehet mindenről, miért nem bírta ki, hogy beleharapjon az almába? Engedetlenségéért meglett a jutalma: kiűzték a Paradicsomból. A női engedetlenség mint kulturális szimbólum tehát az idők kezdetére nyúlik vissza, annak büntetése ugyancsak. A nők elleni fellépés, elnyomás már az ókorban is tobzódott az erőszakban, de erről persze nem írnak a történelemkönyvek.

Pedig a korszakot elmesélő dokumentumokból egyértelműen kiderül: az ókori társadalmak patriarchális berendezkedésében a nő tisztasága fontos kritérium volt a férfi státusza szempontjából. Ha bármilyen mocsok érte, elvesztette értékét, és nem lehetett belőle megfelelő feleség. A családon belüli erőszak fogalma ismeretlen volt, hiszen az ókori hitvesnek kötelessége volt engedelmességével csillapítani a férje haragját.

Noha az elmúlt évszázadokban feltaláltuk a gőzhajót, eljutottunk a Holdra, manapság pedig önjáró autókkal közlekedünk, a nők elleni erőszak belefagyott a történelem időkapszulájába. A világ minden pontján, minden kultúrájában jelen van valamilyen formában. Ha épp nem kényszerházasságot kellett kötniük, akkor nyilvánosan megkövezték őket.

Bizonyos kultúrákra a lábfej deformálása vagy a mellek lekötése jellemző, de mai napig folytatódik a nemi szervek csonkolása is. A kényszerű, tömegesen végrehajtott sterilizáció is végigkísérte a nők történelmét, ahogy a boszorkányperek, a prostitúció vagy a becsületgyilkosságok. Kisebbfajta csodának tekinthető, hogy már választhatnak a legtöbb országban. Igaz, sokan a parlamenti képviselők helyett inkább egy másik életre szavaznának.

A nemzetközi közösség a nők elleni erőszak megszüntetésének témáját a legmagasabb szintig vitte, az ENSZ 1999-ben döntött úgy, hogy november 25-ét jelölik ki emléknapnak, hogy ekkor a kormányok és a nemzetközi szervezetek figyelemfelhívásul különféle programokat szervezzenek.

Meg is szervezik. Elkötelezett aktivisták fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy megfelelő és biztonságos hátteret teremtsenek az abúzust átélő nőknek. Hogy kortól, rangtól, státusztól függetlenül úgy érezzék, nincsenek egyedül. Hogy legyen egy hely, ahol megnyugodhatnak, egy simogató kéz, amelyik nem bántja őket, egy támogató közeg, ahol nem azt fogják kérdezni, hogy ő mit tett azért, hogy így bántak vele.

Ám sajnos minden simogató kéz kevésnek bizonyul mindaddig, amíg a csend kultúrájában élünk, ahol nem történnek rossz dolgok: nem zárnak be a lakásba, nem csattan el egy pofon, nem lapogatnak meg az irodai liftben, nem nyúlnak alád a metrón. Ha mégis kiderül valami hasonló, akkor pedig számos esetben az elkövető helyett az áldozat felelősségét firtatják.

Súlyos tévhitek szorításában élünk, melyet a szégyen dermeszt szikla súlyúvá. Mindaddig, amíg az erőszakot normálisnak tekintő kultúrát ápolunk, önmagunkat tabusítjuk. A mélyen gyökerező sztereotípiák különösen a családon belüli erőszakra jellemzők. Általánosan igaz, hogy a probléma gyakoribb, mint gondoljuk, és nagy eséllyel mi is ismerünk valakit, aki elszenvedte a családon belüli bántalmazást.

Hogy milyen sztereotípiákkal áltatjuk magunkat? Miért tűri, miért nem hagyja ott? Diplomás, jó egzisztenciájú, vele nem történhet ilyen. Majd a gyerekkel elsimul a feszültség. Egy pofon még nem a világ. Ne csodálkozzon, ha sose fekszik le vele! Számos hasonló mondat táplálja a tévhiteket a bántalmazásról, ami nem csupán fizikai. Lehet lelki, társadalmi vagy gazdasági.

Pofonnal felérő lehet, ha elzárnak a környezettől, megfosztanak a döntés jogától, vagy csak fél percnél tovább szorítják a válladat, mint kellene. A női szégyen viszont mindig ugyanolyan marad: mocskos és égető. Lemoshatatlan. A témával kapcsolatos felvilágosítás középpontjában az áldozathibáztatás áll.

Legyen szó bármilyen bántalmazásról, a vádló kérdések ugyanazok: mi volt rajtad, hangosan kiabáltál, de engedélyezted? Még mindig ott tartunk, hogy a nő viselkedését vizsgálják tüzetesen, mintha csak kitalálta volna az eseményeket. Nem elég, hogy a női test időtlen idők óta kéretlen gusztálások, kontroll és támadások céltáblája, az elmét is igába kell hajtani. Az áldozati stigma olyan negatív spirál, amiből nehéz kijönni.

Amíg az elkövető helyett az áldozatra helyezzük a hangsúlyt, nem lehet megszabadulni a társadalmunkba kódolt megcsontosodott szokásoktól.

A nők viselkedésének megváltoztatása helyett a róluk szóló narratívát kellene átírni. E felvilágosítás pedig közösségi ügy, a férfiakkal együtt. Már gyerekkorban szükséges lenne beszélni a nemek különbözőségéről, pénzügyi kiszolgáltatottságról, agresszióról, abúzusról. Foglalkozni kell a mindennapi nyelvhasználattal és a tömegkultúrában megjelenő szexualizáltsággal.

A szülő taníthat tiszteletet a gyereknek, hogy ne vigyen rossz mintát tovább a kapcsolataiba. Aki úgy nő fel, hogy egy nő ugyanannyit ér, mint egy férfi, nagy eséllyel nem válik elkövetővé. A “mit akar a nő” kérdés sosem volt aktuálisabb. Kezdetnek nem rossz, ha meghallják, amit mond.

Nyitókép: Unsplash