Tudom, hogy vége, de még nem tudok leszokni rólad…

2024-06-21 Esszencia

Hol van az a pont, amikor fejben és szívben is el tudod fogadni, hogy nektek tényleg nincs tovább? Tudod, amikor teljesen semmissé foszlik az ábránd, ami rólatok szólt. És vajon mikor kezdődhet meg a gyógyulás? Pláne, ha olyan régóta vagytok elválófélben, hogy valójában azt felidézni is nehéz.

Számtalanszor hitted már, hogy ez a végeleges vége

 

Aztán mégsem az lett. Áltattad magad, hogy olyan mélyről es tisztán éreztek egymás iránt – bőven túl az erotikán – hogy ez tényleg örökre szól. Azt érezted, hogy nem számít milyen mélységekre tudtok menni egy-egy veszekedés alkalmával. Nem azért nem számított, mert az amúgy konfliktuskerülő lelkedet nem tépte volna darabokra. Azért nem ”számított”, mert azt érezted – hited szerint éreztétek – hogy ez kettőtökért fontos.

Ezt természetesen csak az édes drága naiva éned szintjén létezett

 

Mindig is tudtad, zsigereidben érezted, hogy a szavak, amelyek arra adtak következtetést, hogy ti aztán innentől kezdve soha nem engeditek el egymás kezét – válasszon el akár országhatár vagy óceán – csak a pillanat érzelmileg felfokozott tükrében születnek meg. Hitet és bizalmat szavaztál, mert azt gondoltad, hogy másként nincs értelme. Ma is így gondolom. Csak most már azt is hozzátenném, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni az árulkodó jeleket. Az oly divatos jelenleg használatos szófordulattal élve – red flageket – azokat a bizonyos vörös zászlós momentumokat. És nem azért, mert feltétlen nárci-pszichopata a másik.

Kép forrása: Midjourney

Sokkal kevesebb valódi mentálisan beteg ember szaladgál köztünk, mint az a jelenlegi közösségi médiás kommentfolyamok tükrözik. Egyszerűen csak azért érdemes résen lenni, hogy esetlegesen a rózsaszín köd mámorán túl elkezd észrevenni, hogy ami neked kimondatlanul is biztos, az neki lehet, hogy kimondva sem olyan komoly, mint azt belelátod.

„A minden reggel veled kelek, minden este veled fekszem. Éjjel, ha felébredek egyből rád gondolok.” 

Sokáig így éltem. Aztán egyszer csak valami, akkor még észrevétlenül elkezdett átalakulni. Már nem kaptam minden reggel a telefonom után, hogy remegve lessem üzentél-e. Szépen lassan leszoktam arról is, hogy mindent veled akarjak megosztani elsőként. Talán ezt megelőzte, hogy a véleményedet se kértem már ki egy-egy felmerülő döntéshelyzetben.

A történések olyan ütemben követték egymást, hogy szinte megérezni sem tudtam a valódi eseményeket. Mert ugyan még órákig tartó vitákat folytattunk le írásban – miközben egy teljesen másik valóságban rezzenéstelen arccal meetingeken ültünk – könnyes béküléssel.

Még sem hozták már meg azt a valódi katarzist, ami igazán feloldozott volna bennünket. 

 

Talán az első töréspont az lehetett, amikor haraggal váltunk el, de egyikünk sem lépte meg azt a bizonyos bocsánatkérést. Lehet, hogy akkor törtünk meg végképp.

Nehéz lenne már visszafejteni, és jó eséllyel értelmetlen is. Elfáradtunk. És most jól esik a pihenés. Az, hogy ugyanabban a kávézóban ülök, ahol egy éve még utánad sóvárogtam. Ahol másodpercenként néztem, hogy írtál-e. Lestem nem fordulsz-e be a sarkon ”véletlen”.

Most nyugalom van. Gyógyulási fázis. Lassú és embert próbáló feladat. Mert olyan kibaszott jók lehettünk volna. Az összes batyunkkal, a múltunkkal, a jelenükkel együtt, ha…és a sor végtelenül folytatható. Ha ott és akkor ki tudom mondani azt, amit valójában érzek. HA te is képes vagy erre. Ha nem nyom be valami gyerekkori traumát az a bizonyos mondatod. Meg még milliónyi és végtelenített „ha”.

Pont ez a „mi lett volna” és a „mi lehetett volna, ha”, ami annyira rögössé teszi az elengedés útját. Csak, hogy ez jelenti a fejlődést. Legalábbis a szakirodalom szerint biztosan. Hiszen könnyű lenne most már, hogy felismertem és megdolgoztam azokat a régi sémákat, amelyek annyiszor késztettek nemet mondani, amikor valójában belül igenért üvöltöttem.

Szerző: Szabó Brigitta

Nyitókép: Midjourney

Tovább olvasok