Segítő szindróma: Ezért választottam mindig rosszfiúkat!

Azon idegesítő emberek közé tartozom, akik azt gondolták, hogy mindig képesek megoldani mások problémáit. Ez a párkapcsolataimban mutatkozott meg a legszembetűnőbben. 

Egész életemben vonzódtam a „bajkeverőkhöz”, a manipulátorokhoz, az érzelmileg elérhetetlenek férfiakhoz, és feltüzelt a gondolat, hogy jófiút faragok majd belőlük. Ha találkoztam valakivel, akiben megláttam a lehetőséget, akkor tűzön-vízen át kitartottam mellette. Még akkor is, ha mindez komoly lemondásokkal, nagy erőfeszítésekkel, sokszor éjszakába nyúló sírásokkal járt.

Éveken át teljes szívemből hittem, hogy én vagyok a nagybetűs segítő, akit azért küldtek a Földre, hogy mások életét jobbá tegye. Így utólag visszagondolva ijesztő, hogy egy toxikus mártírvilágban léteztem, ahol mindig az aktuális páromat szolgáltam és helyeztem magam elé.

Ennek azonban nagyon magas ára volt.

Folyamatosan vergődtem a saját kényszereim szorításában, és nem értettem, hogy miért nem becsülnek meg. Miért nem kapok elismerést azokért az áldozatokért, amelyeket hoztam. Erős bűntudat gyötört, ha nem tudtam „megjavítani” a köztünk felmerülő problémákat. Talán a krónikus önbizalomhiány miatt nem mertem nemet mondani. Attól féltem, hogy a kedvesem csalódni fog bennem, aztán elhagy, és megint egyedül maradok. Egyedül ugyanis képtelen voltam még lélegezni is.

Forrás: Unsplash

Az a kísérlet, hogy megvédjem a másikat a csalódásoktól és a kudarcoktól, egy teljesíthetetlen vágyamból gyökerezett, hogy mindenkit boldoggá tegyek. Azért teljesíthetetlen, mert nincs állandó boldogság, egy ponton mindenki szembesül nehézségekkel. A másik magyarázat a viselkedésemre, hogy a szüleim korán elváltak, apámra nem számíthattam, a mostohaanyám gyűlölt. Valószínűleg emiatt szerettem volna minden embert megmenteni az érzelmi elhanyagoltságtól.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, életem több pontján is közel kerültem ehhez a felismeréshez. A nagy fordulópont az volt, amikor teljesen tehetetlennek éreztem magam egy eléggé bizarr helyzetben. Kb. 3 évvel ezelőtt az akkori párom édesapja csúnyán lebukott. Hogy a szeretőjével lehessen, azt hazudta otthon, hogy külföldre kell utaznia munkaügyben. Legnagyobb pechjére az egyik szomszédnak aznap volt céges rendezvénye az egyik vidéki szállodában. Ő látta meg az apósjelöltet ölelkezve, csókolózva egy nála 20 évvel fiatalabb nőcskével. Persze mindent elmondott a feleségnek, és hatalmas botrány lett belőle.

A volt párom teljesen kikészült az ügytől, nem tudott enni, aludni, dolgozni. Átélve minden kínját, úgy éreztem, mintha kitépnék a szívemet. Azt akartam, hogy mielőbb lábaljon ki a fájdalomból. De hiába hoztam fel hasonló példákat a saját családomból és próbáltam hasznos tanácsokat adni, mintha a falnak beszéltem volna. Bezárkózott a csigaházába és hatalmas védőfalakat emelt maga köré. Borzasztó nehezen tudtam csak elfogadni, hogy bármennyire erőlködtem, nem kért a segítségből.

Nagy küzdelem árán, de rájöttem, hogy „megmentőnek” lenni iszonyú kimerítő, testileg és lelkileg egyaránt. Rengeteg energiát igényel, hogy mindig aggódjak amiatt, mások hogyan boldogulnak az életben. Ez pedig nyilván nem segíti elő a személyes fejlődésemet.

Végül megtanultam a legnagyobb leckét a segítő szindrómámmal kapcsolatban. Ha a szeretteim problémáit sajátomként kezelem, megnehezítem (vagy megakadályozom), hogy a megpróbáltatások által önmaguk legjobb verziójává válhassanak. Ez az attitűd ráadásul különösen veszélyes a párkapcsolatokban, mert útjában áll az intimitásnak, sőt, egyenesen megölheti a szexuális vágyat. Ezt számtalanszor tapasztaltam a szerelmi ügyeimben.

Ahhoz tehát, hogy hatékonyan változtassak az életemen, tisztában kell lennem a saját értékeimmel és azzal, mikor kell jelen lenni, támogatni a másik embert. Méghozzá bölcsen, csendben, nem tolakodva, erőltetve.

Edit történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash