Segítség, nehezebb vagyok, mint a pasim!

Tudtam, hogy Milán nemrég vált el, ezért voltak fenntartásaim, de végül hagytam magam meggyőzni a figyelmessége és kedvessége miatt. 

Az első randinkat Visegrádon töltöttük, sétálgattunk, fagyiztunk, élveztük a jó időt. Már késő délután volt, amikor felvetette, hogy menjünk el bobozni. Nagyon izgatott voltam, mivel korábban még soha nem jártam ilyen pályán, de aztán hatalmas csalódás lett a vége.

Baromi szűk volt a hely, alig fértem el, ráadásul menet közben úgy nekipréselődtem szegény Milánnak, hogy levegő után kapkodott. Amikor kiszálltam a bobból, akkor tudatosult bennem, hiába vagyunk intellektuálisan egy hullámhosszon, külsőleg nem illünk össze.

Ő magas, vékony, szikár alkatú, engem viszont telt idomokkal áldott meg a sors, és nem nőttem túl nagyra.

A kezdeti lelkesedésemet felváltotta a kétségbeesés. “Nem hiszem el, ilyen nincs – puffogtam magamban. – Végre találok valakit, akivel jól érzem magam, az életcéljaink is hasonlóak, nehogy már ennyire ostoba legyek! 20 kilón nem múlhat a kurva boldogságom!”

De minél inkább szerettem volna elhessegetni a rossz árnyakat, annál erősebben kúsztak az agyamba. A kapcsolatunk eleve kudarcra van ítélve, hiszen a férfiak általában olyan nőt választanak maguk mellé hosszú távra, aki külsőre hasonlít hozzájuk. Milán előbb-utóbb el fog hagyni egy vékonyabb csajért.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok nyüzsögtek a fejemben. Bevallom, kimerítő volt ez a hadakozás a szorongásaimmal. Néhány nap alatt olyan szinten rágörcsöltem az egészre, hogy iszonyúan elkezdett fájni a gyomrom.

Féltem, hogy Milán barátai kritizálni fognak a plusz kilóim miatt. Féltem, hogy nem fogok tetszeni a családjának. Nem akartam, hogy összesúgjanak a hátam mögött: “Nézd, a csaj kétszer akkora, mint a pasija!” De legjobban attól féltem, hogy kevésnek fogom érezni magam Milán mellett.

Elhatároztam, hogy a következő találkozáskor megmondom neki az igazat. Hogy imádom az eszét, a humorát, a kreativitását, de zavar, hogy nő létemre nagyobb vagyok nála. Emlékszem, meleg nyári este volt, én mégis fáztam, kezem-lábam remegett a belső feszültségtől.

Tudtam, hogy hamarosan el fogom veszíteni őt, és ez a gondolat szomorúsággal töltött el. Fájt, hogy a bimbózó románcunk így ér véget.

A máskor zsúfolásig megtelt sétány kihalt volt. Sokáig csak ültünk egymással szemben a kávézó teraszán, Milán valószínűleg arra várt, hogy mondjak valamit. Végül mégis ő szólalt meg. “Tudom, mit akarsz mondani” – kezdte, és biztos voltam benne, hogy tényleg tudja.

Már az első találkozásunkkor észrevettem, hogy elégedetlen vagy az alakoddal. Ezért célozgattál arra, hogy egy teltkarcsú nő mellé inkább egy mackós, aputestű pasi való.

Közbe akartam szólni, ám Milán egy forró csókkal megállította a kitörni készülő szóáradatot. Aztán kis szünet után így folytatta: “A boldogság nem azon múlik, hány kiló vagy, hanem azon, elfogadod-e, szereted-e önmagad. A többihez senkinek semmi köze.” 

Aznap valami megváltozott és helyrebillent bennem. Mintha Milán elém tett volna egy láthatatlan tükröt, amiben szépnek, szexinek látom magamat. Őt pedig a világ legvonzóbb férfijának tartom, akivel azóta is tökéletes párost alkotunk.