Szerelem helyett szánalmat érzek a nő iránt, aki velem él…

Amikor elváltam, egy ideig rá sem bírtam nézni a nőkre, mindegyikről azt gondoltam, hogy megbízhatatlan vagy pénzéhes. Azért volt így, mert majdnem 15 év házasság után ért derült égből a villámcsapás: bepasizott a feleségem. 

Ezt persze nehéz volt feldolgozni, de végül csak sikerült. Mintegy másfél évem ment rá arra, hogy újra bízzak a nőkben és ne általánosítsak, ne gondoljam mindegyikről, hogy csalfa. Miután kihevertem, megemésztettem a múltam, újra ismerkedni kezdtem. Voltak is kapcsolataim, de a szerelem nem talált rám.

Aztán 5 évvel évvel a válásom után megismerkedtem Beával, aki 1 éve ízlelgette az új életét – megszeretni még nem tudta, mert nem volt rá elég ideje. A szakítása óta én voltam neki az első férfi. De még nem heverte ki teljesen a csalódását, nem tudta megemészteni, hogy hajdani szerelme megcsalta, elhagyta, sőt, kisemmizte.

A válás után albérletbe költözött, ott lakott akkor is, amikor összejöttünk. Egyszer nála, egyszer nálam találkoztunk, jól éreztük magunkat egymással. Mindketten szeretünk kirándulni, így jó pár szép helyet együtt fedeztünk fel és barangoltunk be. Csak az zavart, hogy kicsit negatív, pesszimista beállítottságú. Sokat kesergett az életén, egyfolytában a volt férje volt a téma, mindig csak panaszkodott, még én sem tudtam hosszabb ideig jó kedvre deríteni.

Eltelt pár hónap, ami alatt elég jól megismertük egymást, és rájöttem, hogy ő nem az típus, akibe beleszeretek. A kezdeti fellángolást csak az újdonság varázsa okozhatta, hamarosan ellaposodott minden. Nem volt szenvedély, éldegéltünk, találkozgattunk, de nem éreztem jól magam. Nekem több izzásra van szükségem ahhoz, hogy jónak értékeljek egy kapcsolatot.

A szakításon agyaltam, mégis, valahogy sajnáltam elhagyni, mert ettől még jobban porba hullott volna az önbecsülése. Nem akartam, hogy újabb csalódás érje, így csak teltek a hetek, hónapok. Az egyik randin azzal a rossz hírrel fogadott, hogy felmondtak neki a munkahelyén, végkielégítésre sem számíthat, mert csak pár éve dolgozott ott. Mivel munkanélküli lett, jócskán megcsappant a bevétele, nehezen tudta fizetni az albérletét, így felajánlottam, hogy költözzön hozzám.

Forrás: Unsplash

Bíztam benne, hogy hamar talál új munkát, és ha ott megállapodik, akkor majd előállok a javaslatommal: tegyünk pontot a kettőnk történetére. Mintha érezte volna, hogy mik a szándékaim, nem nagyon törte kezét-lábát azért, hogy legyen munkája. Lazán kezelte a dolgot, minden állásajánlatban talált valami kivetnivalót. Kényelmes volt az élete nálam, sokáig tévézhetett, reggel ráért kelni.

Én meg egyre feszültebb lettem a hozzáállása miatt.

Egyik este, amikor hulla fáradtan értem haza, és a mosogatóban több volt a szennyes edény, mint reggel, nem bírtam tovább. Közöltem, hogy ha már nem dolgozik, legalább elmosogathatna, amíg én gürizek. Persze megsértődött és sírva fakadt. Végül azonban megígérte, hogy ezután rendben fogja tartani a lakást, főz is, ha azt szeretném, csak ne veszekedjek vele. Ez szép és jó – gondoltam -, de ettől még nem fogom szeretni. Sőt, egyre inkább megvetem azért, mert felnőtt nő létére ennyire elhagyja magát.

Azóta is szánalomból vagyok vele, sajnálom kirakni. Hova menne, mit csinálna, ha én nem lennék? Senkije nincs, a szülei régen meghaltak, tőlük csak adósságot örökölt, csak rám számíthat. Ha szakítanánk, hajléktalan lenne… Azt pedig nem venném a lelkemre. Fogalmam sincs, hogyan fogok szabadulni ebből a helyzetből. Elvégre örökké nem élhetek csak ezért vele, nem?

Levente történetét Molnár Csanád jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash