Szerelem? Kösz, de most inkább nem!

Biztos velem van a baj, de amikor szerelmes vagyok, az nagyon ki tud készíteni. Mármint amikor kölcsönös, beteljesült egymásba olvadós, akkor az nyilván egy csodálatos dolog, de hányszor lehet átélni ezt a maga teljességében?

Az utóbbi időben inkább olyan tapasztalataim voltak, hogy én szerettem, de engem nem szerettek eléggé, ami miatt egy állandó hiányérzet, elhanyagoltság érzés volt bennem. Amikor az ember éhezik valami után, de sosem lakhat jól teljesen. És ez nem is biztos, hogy a másik hibája, hiszen lehet, hogy ő teljes szívéből szeret, mégsem úgy, ahogy te szereted őt.

Vagy rosszkor, rossz emberbe szerettem bele, ami a legritkább esetben a tökéletes boldogság receptje. A be nem teljesült szerelmek pedig nem szépek. Talán egy regényben fájdalmasan romantikusak, sajgón szívszorítóak, de a való életben leginkább sz*r, vagy esetleg nagyon sz*r. Mert egy felfokozott állapotban vagy, amikor vágyódsz valaki után, beledöglesz a hiányába, de igazából semmit nem tudsz tenni azért, hogy ez jobb legyen.

Nem tudsz aludni, mert hülyeségeken gondolkozol, felváltva vagy depressziós hangulatban, utálod magad, az életed, őt, aztán megint magadat, amiért ennek ellenére is szereted. Minden más elveszti a jelentőségét, hiszen mi lehetne olyan fontos, mint a vágyaid tárgya? A munka kényszer, a szórakozás üres, az egyedüllét magányos, az összes filmben – még egy zs kategóriás akciófilmben is – a szerelmi szál kicsinál.

Hiszen b*sszák meg, amiért ők egymás karjaiba fonódva smárolnak a baldachinos ágyban, miközben te maximum a kispárnádat ölelhetnéd magadhoz. Ami azért minden értelmezés szerint meglehetősen szánalmas. Közben viszont senki más nem érdekel, hiszen hogyan is érhetne fel bárki ahhoz a nagyszerű teremtményhez?!

FORRÁS: UNSPLASH

Hiszen ő olyan különleges, és szép, és okos, és szexi – és pont lesz*rja, hogy te ezeket gondolod. Mert ha nem így lenne, akkor nem egymagad őrlődnél ezen a dolgon. Egy ideig persze mentegeti magát az ember, meg a másikat, de aztán be kell látni, hogy egyszerűen csak hülye vagy. Persze nem úgy helyből, hanem szerelmesen, nekifutásból, elkábultan hülye.

Szóval a szerelem, ha nem teljesül be, akkor inkább bilincs, mint egy rózsaszín felhő, amin lebegsz.

Vagy inkább emlékeztet azokra a középkori kínzóeszközökre, amik olyanok, mint egy szögekkel kivert koporsó. Ami minden irányból szúr és fáj, de te akkora barom vagy, hogy önként csukod magadra a fedelét. Ilyen a szerelem, amikor nem szép. Amikor nem átölel, hanem inkább megfojt. Érdekes, hogy mennyire kétarcú lehet ugyanaz az érzés.

Ami ha viszonzott, akkor kivirulsz tőle, energikus vagy, boldog és sugárzó, de ha viszonzatlan, akkor kiégett, fáradt és szomorú roncs leszel. Viszont a jó hír, hogy ha valami sokat fáj, akkor kezdenek az érzelmek eltompulni, és egyre kevésbé rossz. Hozzászoksz, míg a végén már nem is érzed. Se a fájdalmat, se a szerelmet.

Aztán ha szerencséd van, jön egy újabb szerelem, ami kegyesebb lesz hozzád, vagy a sors lesz annyira kegyes, hogy ha ilyet nem találsz, akkor hagy egy kicsit felszabadultnak lenni. Hagy figyelni másra, hagy feltöltődni, regenerálódni, hogy ne az jusson eszedbe a szerelemről, hogy köszi, most inkább kihagynám, szívtam én már eleget.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂