Szeretni a legkönnyebb és a legnehezebb a világon!
Életem során nem túl sok nőhöz volt közöm. Habár fanatikus rajongással csodálom a női testet és mindent, amit adni képes, mégsem üldöztem sosem a gyönyöröket.
Azt hiszem, én mindig egy nő lelkét akartam megszerezni. Nem minél több nőét – egy éppen elég lett volna. Becsületes ördögi alkut kínáltam: lelket vennék lélekért cserébe. De volt, amikor csak testet kaptam. Vagy hiába adta volna a lelkét, az nem töltötte volna ki az enyém helyén keletkezett űrt. Ezért egy kapcsolattól sosem függtem, de talán mindig függtem a szeretet iránti vágytól.
Valószínűleg anyám tehet róla. A pszichológusok is sokszor a gyerekkorban keresik a problémák gyökerét. Ő volt az első – és sokáig talán az egyetlen -, aki az én fogalmaim szerint igazán szeretett. Sokszor hallottam, hogy mennyire boldog attól, hogy én megszülettem.
Szóval, én azt tanultam, hogy aki fontos számunkra, annak ezt el is mondjuk, kifejezzük szavakkal, tettekkel, öleléssel. Kifejezzük hangtalan jelenléttel, vagy a lehetőséggel, hogy ha beszélni akarsz, én mindig ott vagyok, és mindig kíváncsi vagyok arra, amit mondasz.
Azt hiszem, a szülői szeretet jó esetben magától értetődő. Amint megszületünk, birtokolhatjuk, élvezhetjük. Nem kell kiérdemelni, megküzdeni érte. Egy rossz gyereket is szerethetnek a szülei, a természet egyik fontos mozgatórugója, hogy így érzel az iránt, akiben a te véred folyik.
De mi lehet annál nagyobb ajándék, ha egy idegen, akihez egykor semmi közöd nem volt, kitüntet ezzel az érzéssel?
Mi lehet hitelesebb visszaigazolása létezésed fontosságának, lényed értékének, mintha valaki úgy dönt, hogy a családjának fogad? Én hiszek a házasságban, abban, hogy ha két ember komolyan gondolja, akkor az esküvel ilyen szintre emeli a másikat. A világba kiáltjuk, hogy nem a vér szerinti kötelék, hanem a saját döntésünk miatt az életünk egyik legfontosabb szereplőjévé avatjuk a másikat.
Ami talán akkor nem is egy döntés. Beleszeretni valakibe sem döntés. Az áldozatai leszünk az érzelmeinknek, és mi boldogok vagyunk ettől. Boldogok vagyunk, hogy megérte küzdenünk érte, hogy kiérdemeltük. Vagy csak próbáljuk megérteni, hogy a vak szerencse miért pont minket fogadott a kegyeibe?
Viszont az már döntés, hogy mit kezdünk ezután. Minden nap egy döntés, hogy hűek leszünk-e az ígéretünkhöz. Megbecsüljük-e azt, amit kaptunk. Erről pedig nem elég, ha mi magunk döntünk. Együtt kell újra és újra így dönteni. Mert a szeretet sem örök. Az kiváltképp nem, amit az egykori idegen kezdett el táplálni irántunk.
Ahogy erőre kapott benne, úgy lehet elgyengíteni, lerombolni is. Mégpedig a feledéssel. Ha túl elfoglaltak vagyunk emlékezni, mit szeretünk benne, és őt is elfelejtjük erre emlékeztetni. Ha megszokjuk, hogy ő már a miénk, ha elhisszük, hogy sikerült lelket lélekre cserélni. Pedig halandó ilyen hatalommal nem rendelkezik.
Sok nagyon fontos és magasztos dolog van még az életben, amiért érdemes élni. Ami miatt boldogok lehetünk. De a szüleinket egyszer kénytelenek vagyunk elengedni, és velük együtt eltemetni a szeretetüket is. A gyerekeink új családot alapítanak, és mi egy pár lépést hátralépve lehetünk részesei ennek. A csúcsra lehet érni a karrierben, és lehet maradandót alkotni – de én azt hiszem, ez is csak akkor ér igazán valamit, ha van melletted valaki. Akivel megoszthatod a sikereidet, aki ezért is szeret.
Olykor lehet, hogy egyedül vagyunk. Az olyan embereknek mint én, szükségük is van erre. De addig sosem vagy magányos, amíg valaki hazavár, amíg valaki mellől hiányzol. Sosem vagy igazán magányos, amíg valakinek szüksége van a közelségedre, az érintésedre, a figyelmedre.
Akkor leszel csak az, ha nem vágyik senki arra, hogy megöleljen – még akkor sem, ha ott van melletted. Ha senkiben nincs kínzó hiányérzet, amit csak te csillapíthatsz. Akkor vagy magányos, ha azt mondanád, “szeretlek”, de nincs kinek. Vagy ha mondod is, senki sem érzi ugyanezt igazán. Pedig szeretni könnyű – vagy talán az egyik legnehezebb dolog…
Nyitókép: Pexels