Tanulj meg szépen búcsúzni attól, akit szerettél…

2022-04-15 Tóth Zsuzsa Esszencia

Sokéleképpen búcsúznak az emberek egymástól. Egy gyors viszláttal, vagy éppen húzva az időt és gyötrődve. Búcsúznak szép szóval, tisztelettel, olykor pedig csúnyán kiabálva. Talán nincs is olyan, hogy szép búcsúzás. Csak búcsúzás van.

Az örömteli kezdet, a kapcsolat gondtalan középső része után minden embernek meg kellene egyezni egymással, hogy milyen lesz a “vég”. Mert ezek rendszerint olyan nagyon kurtán furcsák, sokszor már-már tragikusak… Ám erről nem igen szeretünk beszélni, de még csak gondolni sem rá. Mégis valahol tudjuk, hogy ez ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint bármi más. Mert ami egyszer elkezdődik, az be is fejeződik.

Talán meg kellene egyezni, hogy ha eljön az idő, nem lesz hosszúra elnyúlt fájdalmas siránkozás, mert az csak nehezíti az elválást és feszíti a mellkasokat. Csak ki kellene nyitni az ujjainkat és némán, egy mosollyal, cirkusz nélkül inteni. Mégis a legtöbbünknek ökölbe szorul a keze akár évekre is, és képtelen lazán távozni. Holott elméletben mindig úgy beszélünk erről, mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne.

Ám a távozást mindig csak akkor vesszük könnyedén, ha már nem fontos a maradás és marasztalás. Ha már nem fontos az, aki egykor az életünk része volt… És hogy mit hagyunk a másiknál, ha elválunk? Hagyhatsz valamit a kezében, hagyhatsz a házában, vagy csak a küszöbén. Hagyhatsz kacatokat a szobájában, maradhat ott pár ruhád, parfümöd a fürdőben, de ezek igazán lényegtelen dolgok.

Az igazán lényegesek olyanok, mintha talizmánokat gyűjtenél, vagy éppen csillivilli csecsebecséket egy turistaboltban. Úgy vásárolunk be a másiknál az emlékekből, mintha kincseket rakosgatnánk egy titkos dobozba. Ezeket mélyre temetheted, mégis a részeiddé válnak, és életed végéig rád tapadnak. Egy idő után ezek a masszák fogják alkotni egy igen nagy részed.

FORRÁS: UNSPLASH

És lesz, akinek a búcsúja után bármennyi idő is telik el, emlékezni fogsz a csókjára, az ízére a szádban. Emlékszel majd, ahogy a meztelen bőröd simította… Emlékezni fogsz a szenvedélyben lángoló tekintetére és mindenre, ami ti voltatok. Együtt. Tudod, talán azok okosabbak, akik időben tudatosítják az egyszer eljövő véget, és annyi pillanatot elraktároznak, amennyit csak lehet. Akik jó megfigyelők, és mint egy szuper gépezet a belső albumukba fotóznak mindent.

A másik szemét, a száját, a hangját, a nevetését. Ahogy hunyorogva rád nézett, és azt mondta, hiányoztál… És így, egy belső diavetítőben számtalanszor újra foroghat a film. Ám vannak, akik ezt nem akarják. Nem akarnak emlékezni. Nekik jól jön, hogy ez a rövid, jelentéktelen szó, a búcsú, egyszersmind könyörtelenül elvágja a múltat a jövőtől.

Ők örülnek neki, hogy a lángot, ami hosszan égett, hirtelen el lehet fújni, és egy kis füst után mintha soha nem is létezett volna. Persze, amikor látod komótosan elsétálni, attól rettegve, hogy látod-e még, ugyan nincs alatta zene, mint a filmekben, nem lassítja le senki a jelenetet, a könnyeid sem nagyítják ki, de attól ez még ugyanolyan valóságos vég. És ezeket illik, sőt, tanácsos lezárni.

Mert ha nem teszed, örökké szilánkok maradnak a szívedben, és mint valami menekülő szökevény nézegethetsz a hátad mögé, hogy mikor jelenik meg a múltad keményen a szemedbe nézve. Ahonnan már nincs kiút, és ki kell mondanod, hogy te bizony elmész… Minden olyan gyorsan változó az életben, hogy talán nem is mindig mondunk búcsút.

Mert nincs rá lehetőségünk, vagy éppen nem akarjuk. Gyávaságból, nemtörődömségből.

Pedig kellene. Mindenkinek fáj, hiszen minden lezárás, minden befejezés valahol egy kis halál. Minden elköszönést lehetne egy kicsit jobban csinálni, kicsit kevésbé bántva a másikat, kicsit hősként elmenni. De az ember ebben a tudományban olyan nagyon gyenge, holott talán ezt is megtanulhatnánk…

Megtanulhatnánk, hogy előbb a jelen dolgait intézzük, és csak azután nézzünk előre. Csak azután keltsen más szívének ritmusa életre minket. Csak azután, hogy az ökölbe szorított kezünk végre tisztesség integetésre nyílik.

Nyitókép: Unsplash