Újabb gyerek menekült öngyilkosságba a zaklatás elől
Most, hogy egy megrázó eset kapcsán ismét az iskolai zaklatásokra terelődött a figyelem – egy 11 éves kislány ugrott a vonat elé, feltehetően azért, mert társai rendszeresen bántalmazták -, elgondolkodtam, mikor lesz ennek vége. Mikor sikerül időben kezelni a gyerekek között kialakuló konfliktusokat, mielőtt az áldozat szélsőséges cselekedetekbe – szökés, öngyilkosság – menekülne.
Mert egyelőre csak azt látom, hogy mindenki a csodára vár.
A pedagógusok azt mondják, nem lehetnek ott minden pillanatban és mindenütt, egyébként is, a gyereket elsősorban a szülőnek kellene megnevelnie. Az érintett szülők többsége azt mondja, az ő fia/lánya tudott ugyan a gúnyolódásról, bántalmazásról, de „csak” végignézte, tevőlegesen nem vett részt benne.
A verésben, cikizésben aktívan élen járó gyerekekről – tehát a bántalmazókról – pedig tudjuk, hogy valójában ők is áldozatok, csak másképp. Hiszen egy kialakulatlan személyiség azért folyamodik agresszióhoz, mert őt magát is valamilyen trauma, lelki vagy fizikai sérelem érte. Egyszóval fel van adva a lecke: nemcsak az áldozaton, hanem még a bántalmazókon is segíteni kéne…
Egy-egy ilyen esetnél tehát szörnyülködünk, csóváljuk a fejünket, sajnáljuk az öngyilkos gyermek hozzátartozóit és várjuk a megoldást. Valahonnan. Felülről. Társadalmi szinten. Hogy majd tesznek, kitalálnak valamit, jön egy hangzatos elnevezésű iskolai felügyelet, valamilyen felvilágosító kampány, vagy… nem is tudjuk, mi. Ami majd egy csapásra megoldja a dolgot, mintha csoda történne.
Közben pedig kényelmesen megfeledkezünk arról, hogy ez csak felülről nem fog menni. Persze, nagyban is szükség van intézkedésekre, de ha kicsiben nem tesz mindenki magáévá egy szemléletet, semmi nem fog változni.
Forrás: Unsplash
Mert a lényeg a fejekben dől el.
Ezek a gyerekek köztünk nőnek fel. Abban a társadalomban, szemléletmódban és értékrendben, amit mi teremtettünk, amit mi élünk. Az első és meghatározó dolog tehát az lesz a viselkedésükben, hogy tőlünk mennyi empátiát látnak. Ha valaki otthon könnyesre röhögi magát a tévéből áradó trash kibeszélő show-kon, akkor nem lesz túl hiteles, ha szülői szerepében emberségről prédikál.
Amíg otthon viccesnek számít, hogy a képernyőn cirkuszi majmot csinálnak a függőségük, szerencsétlenségük vagy szimplán alacsony intelligencia szintjük miatt kiszolgáltatott emberekből, addig a gyerek ugyanezt fogja tenni az iskolában azzal, akit valamiért gyengébbnek vél. Csak – korából adódóan – sokkal szélsőségesebben…
Ha a beszélgetések meghittségének csúcsát az adja a családi vacsorák során, hogy melyik kollégán, ismerősön miért lehet röhögni, miért béna/hülye/ronda XY, a gyerek ezt a reakciót tanulja a világra és ezt is fogja továbbvinni. Ha a gyengeség vagy bármilyen jellegű másság láttán indokolatlan fensőbbrendűséget érzünk és éreztetünk, csak azért, mert mi ÉPPEN AKKOR erősebbek vagy pusztán csak átlagosabbak vagyunk, a gyerek is így fog érezni és tenni. Aztán jön a csodálkozás, hogy miért lett bántalmazó.
Nahát, pedig mi tényleg megmondtuk, hogy nem szabad így viselkedni!
„Egy társadalom nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik” – olvashatjuk Ghanditól, és ez a gondolat szerintem szabadon kiterjeszthető az állatokon kívül minden olyan lényre, aki valamiért kiszolgáltatott. Az emberekre is… Sosem szabadna elfeledni, hogy a társadalom belőlünk, egyes egyénekből tevődik össze. A legfontosabb kulcsot tehát az iskolai zaklatások megelőzésére is mi magunk, otthon őrizzük.
Ha elzárjuk a tévét, amikor épp szenny árad belőle, ha nem röhögünk másokat megalázó Youtube-videókon, ha az elesett öregeket nem vén hülyének, a hajléktalanokat nem büdös görényeknek tituláljuk… Na, akkor majd kevesebb iskolai zaklatás lesz. Mert a példamutatás az egyik legerősebb fegyver.
Vajon mi, felnőttek, mennyire vagyunk jók ebben?
Nyitókép: Unsplash
