Vajon közelebb került Istenhez Suhajda Szilárd? Lehetséges. De attól, aki Istenként tekintett rá, távolabb van, mint valaha

A fél országot megrázta a hír, miszerint Suhajda Szilárd életét vesztette a Mount Everest megmászása közben. Sokunkkal egyetemben én nem a hegymászót gyászolom, hanem az édesapát, és anyaként nem tudok, de nem is akarok függetleníteni attól a ténytől, hogy egy újabb gyermeket tett felárvává a megszállottság.

Bár még sosem hallottam a hegy hívó szavát, de hiszek a létezésében. Szilárd azonban a szememben elsősorban apa volt, aki csak mellesleg extrém sportoló, és akinek legkésőbb a baljós előjelek – saját bevallása szerint sem volt jó fizikai állapotban közvetlenül a csúcstámadás előtt – észlelésekor nemet kellett volna mondania a szirén énekére.

Egy független férfi vagy nő, a felelőtlenség pillekönnyűségében lebegve úgy teszi kockára a testi épségét, ahogy csak szeretné, de a szülővé válással lemondunk erről a luxusról. Ez azonban nem egyenlő az önmagunkról és az álmainkról való lemondással, csak belekerül az áldozatkészség nemes komponense az egyenletbe.

A Bakancslista című filmben a két főszereplőt a Himaláján temették el, egy-egy szimpla kávésdobozban, de a hódítás közben életüket vesztőknek még a végtisztességet sem adhatják meg a szeretteik. Engem észvesztésig kísértene a gondolat, hogy a számomra legfontosabb férfi magányosan halt meg, útitársai a fájdalom és a rettegés voltak utolsó óráiban, és a fagy konzerválta teste ezentúl irányjelzőként szolgál a többiek számára. És mi, a családja, nem voltunk elegek ahhoz, hogy visszaforduljon, ha már önszántából nem tenné.

A kettős mércét a sportolóknál is bőszen alkalmazza a közvélemény. A magas épületek között szaltóval közlekedő, parkouros srác, aki elvétett egy ugrást: őrült, a nyolcezreseket oxigénpalack nélkül célba vevő mászó, akit legyőzött a hegy: hős. Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye azt írta ki közösségi oldalára a sajnálatos eset kapcsán, hogy míg a mókuskerékbe ragadt, középszerű életet élő ember nap mint nap meghal, addig egy hegymászó valós kihívásokkal szembesül és igazán él. Ők és mi, a szenvedélyüknek élni merők és a szürkeségbe belefásulók – sugallja.

Forrás: facebook.com/SuhajdaSzilardClimber

Még ha rossz szándékot nem is feltételezek a sorok mögött, azért hadd kérjem ki magamnak a többi, a mindennapi verkliben pillanatnyi boldogságot kereső és találó ember nevében az összehasonlítást! Egészen addig irigyeljük innen lentről a hegymászót, amíg visszatér. De ha nem, akkor már egész vágyottnak hat 60-70-80 évnyi taposómalom, a végén rajtunk csüngő unokáktól befejezhetetlen, világmegváltó eszmefuttatásokkal. Csak akkor már késő. Onnantól már csak az önámítás és egy meredek álom hajszolásának romanticizálása marad.

Vajon közelebb került Istenhez Suhajda Szilárd? Lehetséges. De attól, aki Istenként tekintett rá, távolabb van, mint valaha. Egyetlen megtört gyermeki lélek, aki még nem értheti a nagy összefüggéseket, valóban csekély ár a halhatatlanságért cserébe. Mégis ő, ők az örökkévalóság, akik által majd megítéltetünk. Akik nélkül mit sem ér halhatatlannak lenni.

Remélem, a sajtó nem dörömböl majd a család ajtaján, és az özvegy minden cikket és véleményt figyelmen kívül hagyva gyászolja el szeretett férjét, meglelve a saját békéjét. Kívánom, hogy Szilárd és a kisfia valamely égbeli reptéren újra futhassanak majd egymás felé. Addig pedig azzal az útravalóval éljen tovább ez a kislegény, hogy csak bátran érdemes élni, de van az a pont, ahol nem szégyen megálljt parancsolnunk magunknak. És az nem 8848 méteren van. Sokkal lejjebb.

Nyitókép: facebook.com/SuhajdaSzilardClimber

Tovább olvasok