Vajon melyik nő vagyok azok közül, akiknek látnak?

Van az a csaj. Tudod, melyik: az a túlöltözött, arrogáns, szőke picsa. Az, amelyik annyira fenn hordja az orrát. Alig néz bárkire, alig köszön oda valakinek. Sugárzik róla, hogy sekélyes. Semmi más nem érdekli, csak a férfi skalpok, a szelfizés, meg még mit tudom én, az aktuális műköröm minták. 

 

Van az a csaj. Az az édes kis szőke, akit mindig mindenki észrevesz, ha betoppan valahová. Körülzsongják a férfiak, és ha bevallják, ha nem, mindenki kíváncsi rá. Az idegenek, néha még a nők is a nyakába ugranak: „De szép vagy!” Lelkesednek. Vagy épp: „Fú, te aztán komoly nő vagy, anyám, bárcsak én is így össze lennék rakva!”

 

Van az a csaj. Már hónapokkal ezelőtt kiszúrtuk, hogy néha lejár ide. Ibrahim a konyháról olyan huszonnégynek tippeli, de szerintem megvan harminc is. Egy igazi lekezelő, beképzelt dög. Vonul itt a kimódoltan összerakott szettjeiben, miközben olyan fejet vág, mint akinek tartozik a világ egy szívességgel.

 

Ha megjelenik, a lányok a pult mögött összevihognak: ne higgye már azt ez a szuka, hogy nem vettük észre és nincs meg róla a véleményünk! Egyébként is, így bal profilból egész nagy az orra, és lóg a melle ebben a kivágott felsőben.

 

Van az a csaj. Hát az eszméletlen jó volt már a képein is! Na, ennek aztán pont olyan teste van, amit a magamfajta megérdemel. Én azért nem állok össze bárkivel. Hülye vagy? Majd pont alább adom ezekkel az izmokkal, ezzel a görög isten arccal, hivatásos sportolóként!

Nekem a legjobb kell. A krémje.

Az átlagos keveredjen csak az átlagossal! Mellém ez passzol: nagy csöcs, kerek fenék, babaarc. Irigyeljék tőlem, miközben ő sír utánam, és én már a következővel vagyok. Egy ilyen különleges csávónak ez a minimum, ami kijár.

Van az a csaj. Biztos valami hajtós, aranyásó, Kelemen Anna-klón féle. Az ilyen, ha tehetné, szóba se állna az eladóval a benzinkúton meg a dohányboltban, mert az neki derogál. Pedig hát muszáj a kislánynak. Úgy látszik, senki nem tesz magángépet a segge alá, hiába akarja annyira.

Virít itt talpig májkelkorszban, amikor én meg a Magdi még a Balatonra sem jutottunk le az idén. Nem baj, egyszer úgyis megöregszik. Sőt, ami azt illeti, már most se fiatal: épp mondta a Tibi, hogy amikor szembejött smink nélkül, egyesen megijedt tőle.

 

Van az a csaj. Igazából totál meglepett. Kinn cigiztem az udvaron, ő pedig megkérdezte tőlem az időt. Aztán szóba elegyedtünk. Mondtam is neki, én soha nem gondoltam volna, hogy te valójában tök cuki vagy! 

 

Erre megkérdezte, mi volt eddig róla a véleményem. Csak a vállamat vonogattam. Mégsem mondhattam neki, hogy amikor a barátnőivel vihog a telefonba és vonul itt, mint egy díva, akkor elsőre ostobának tűnik, mint a föld. Meg hát az ilyen műszempillás, póthajas luvnyák, azok azért többnyire ostobák. Nem gondoltam, hogy épp ő lógna ki a sorból. Mondom, le is döbbentem rendesen. Mekkora kontraszt!

Nahát, úgy látszik, néha érdemes átgondolni az előítéleteket.

 

Van az a csaj, aki itt ül a pult mellett. Azta, de jó gádzsi! Hát ilyet még nem is láttam itt, a Síp utca és Dob utca közti kiskocsmában, ahová zárás után az embereket összefújja a szél. Na, ezt én ma hazaviszem, bárki bármit mond. Le is huppanok elé széles vigyorral, és bedobom a kubai sármomat.

 

Csak mondom, mondom a jól bevált szövegem: arról, hogy anyukám istenien főz, hogy több mint huszonöt centi a farkam, és bébi, mi ma este együtt nagyon jók leszünk. A kezem feljebb csúszik a combján, a karjaim körülzárják. A csaj szeme a plafonra szegeződik, kétségbeesetten keresi a kiutat a szorításomból.

Dehát ilyenek ezek, mindig játsszák az eszüket az elején.

 

Van az a csaj. Az a tünemény, akit soha nem mertem megszólítani. Állítólag tetszem neki, de már hogy tetszhetnék éppen én? Biztosan soha nem kezdene velem. Egy ilyen tökéletlennel. Néhányszor már beszéltem vele, de annak is mi lett a vége? Csak belezavarodtam, összegabalyodtak a nyelvemen a szavak. Azt hiszem, a magamfajták jobb, ha inkább meghúzzák magukat és csak távolról csodálják az ilyen ritka jelenséget.

 

Van az a csaj a szomszédból, aki már harmadjára nem köszön. Csak néz maga elé gondterhelten és ki se lát a fejéből. Alig hallani egy szavát is, épp csak addig, amíg megrendeli a kapucsínóját mandulatejjel. Furcsa, szorongó, félénk lány. Reggelente, amikor beesik a kávézóba, még meg sem szokott fésülködni rendesen. Ha én lennék az anyja, jól helyretenném, hogy egy nő ezt nem engedheti meg magának!

 

Van az a csaj. A sápadt szőke, a virágmintás hálóingben. Az a tündérbarbi. Megkérdeztem: mégis hogy került ide a detoxra? De csak a fejét ingatta, hogy neki mindenből elege lett. „Na nehogy már neked legyen eleged, aranyom, amikor ilyen gyönyörű vagy!” – mondtam neki, erre befordult a fal felé, és hagyta az infúziót csendben lecsöpögni.

 

Nyitókép: Unsplash