50 évesen, gyógyuló társfüggőként jobban érzem magam mint valaha!

Túl vagyok az ötvenen és néhány házasságon, felépülésben lévő társfüggő vagyok. Gyógyulásom útja hosszú, fájdalmas és göröngyös, momentán a ló túloldalán lógok, és éppen menekülőre fogom, ha egy férfi komolyabb szándékkal közeledik felém.

Hányom a keresztet, lóbálom a rózsafüzért, csak távozzon tőlem…! De mivel tudom, hogy ez sem a normális hozzáállás, majd idővel elunom a távoltartó füstölő lóbálását, és majd ha nem a patás ördögöt látom a férfiakban, egy megfelelő társ is mellém szegődik. Ha mégsem, nem dőlök a kardomba, mert egy ideje jól érzem magam a saját társaságomban is.

Agyalhatnék azon, hogy megy az idő, öregszem, vagy mifene… Ehelyett élvezem, hogy élek. Igyekszem minden napot megélni a maga pozitív és negatív hozadékával együtt. Mostanra megtanultam, hogy ha fáj valami, ne meneküljek, hanem átéljem, és akkor hamarabb szabadulok. A jó dolgokat duplán értékeljem, úgy mint egy jó programot a családommal, egy jó retro bulit a barátnőkkel, amikor felszabadultan fájósra táncolom a lábam, egy tóparti sétát, egy jó ételt, bármit, ami örömet csempész az életembe.

Egyedülálló nőként nem lapozgatom a naptárat, és számolom az éveimet, ha esetleg egy fiatalabb férfi próbál a közelembe férkőzni. Nem agyalok azon, hogy ez most meddig fog tartani, vagy milyen kifutása lesz… Teszem, amit a kedvem és az érzéseim diktálnak. Már megmosolygom azokat a harmincasokat, akik rettegnek az idő múlásától, pedig ha tudnák, hogy csak rajtuk múlik, milyenné teszik!

Ha tudtam volna, mennyi időt pazarlok majd el rettegéssel és aggodalmaskodással, bizonyára nem tettem volna ezt magammal éveken keresztül… Elmúltam ötven? Na és?! Felneveltem két gyereket, férjhez adtam őket, kaptam két unokát, ápoltam a szüleimet halálukig, és elváltam. Először nem tudtam, mit kezdjek magammal, elfogyott a feladat.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán egy durva mélypont után, ötven évesen leérettségiztem, és azóta két szakmát tanultam, amelyeknek hasznát veszem. Amikor tehetem, nyakamba veszem a világot, egy hátizsákkal a kocsim hátsó ülésén. Élénken érdeklődöm a technikai újdonságok iránt. Instán posztolok, tiktokozok, mindezt a magam diktálta jóízlés határain belül. És nem muskátlis a profilképem a Facebookon.

Ha úgy akarom, cipőmet lerúgva, mezítláb, dübörgő zenét hallgatva vezetek haza vasárnap hajnalban egy jó buli után, és a szám ég egy fiatal fiú csókjától! Idegen nyelvet tanulok, és olyan izgalommal készülök a vizsgára, mint egy gimnazista. Az életem rendben van, én irányítom, és rajtam kívül senki véleménye nem érdekel! Csak a boldogtalan ember ítélkezik, a boldog éli az életét, és nem a máséval foglalkozik.

Meg kellett tanulnom ÉLNI. Nem felelőtlenül, hanem kellő felelősségtudattal. Mostanra értékelődött fel igazán az idő, amellyel olyan pazarlóan bánik az ember, míg azt hiszi, van belőle bőven… Nem kell, hogy bárki úgy éljen, ahogy én, vagy ugyanazok a dolgok legyenek értékesek, mint nekem, hiszen nem vagyunk egyformák, és nem egyformák a körülményeink. Csak találja meg magát a világban.

Ne csak a drámát vegye észre az életében, hanem az örömöket is! Rendelkezzen kellő önismerettel, és ha az nehezére esik, kérjen hozzá segítséget. Ki meri mondani, hogy már késő bármihez? Ki szabhat határt nekünk azért, mert elmúlt az életünk egyik fele? Ki mondja, hogy a 21. században még mindig konvenciók szerint kell élnünk?

A mai ötvenes nőkből árad az öntudat, és készek az önmegvalósításra!

Minden ilyen korú nőnek azt kívánom, hogy legyen kellő bátorsága önmagába nézni és feltenni magának a kérdést: mit is szeretnék tenni az elkövetkezendő időmben? Mi az, amit a körülményeim megengednek, hogy megéljek? Volt-e valaha ilyen szép korszaka az ötvenes nőknek? Mindig van választásunk, ezt kellene szem előtt tartani. Te melyiket választanád, felmérve a lehetőségeidet? Az édeset vagy a keserűt? Kezdjünk el élni, hogy sok jóra tudjunk emlékezni!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂