Még mindig rád várok…

Ülök a hatalmas plantánfák árnyékában és rád várok. Érzem, ahogy folyik végig a gerincemen a verejték. Meleg és párás nap van.

A gyomrom diónyi, a kezem remeg, de próbálok úgy tenni, mintha nyugodt lennék. Mintha valóban könnyed és mosolygós lenne nekem veled találkozni. Nem tudom, mikor kezdtük a színjátékot, de végül is most már mindegy. Belesodródtunk.

Pedig annyira szeretnék újra igazán, mélyen kapcsolódni veled. Elmondani, hogy valóban mi van bennem. De érzem, hogy nem lesz hozzá elég erőm. Illetve azt hiszem, hogy benned sincs valódi érdeklődés már irántam.

Kizökkenek, amikor megpillantom az árnyékodat.

Majd a másodperc tört része alatt megjelensz. Fáradtnak és elesettnek látlak. Azt mondod, jól vagy. Minden rendben. Kicsit nevetsz is hozzá, de számomra hamisan cseng. Természetesen lehet, hogy csak beleképzelem a saját valóságom a helyzetedbe. Nincs bizonyosság. Közel kilencven percen át kávézgatunk. Utána mennünk kell. Voltaképpen direkt szerveztük így. Így egyértelmű és biztonságos, hogy a felhúzott falaknak nem eshet bántódása.

Pedig olyan szívesen elmondanám, hogy az exfeleséged még mindig az iránytűd. Az oly sokat istenített – kívülről nézve végtelenül toxikus – nevelőanyád meghosszabbított mása. Csak ezt te nem látod. Gyakorlatilag lépni sem tudsz nélküle. Mindent az ő szemüvegén keresztül fogadsz be és gondolsz át. Nincs saját nézőpont. És ez engem már a legelején megijesztett. De nem szóltam. Pont, ahogy most sem mondom ki azt, ami bennem lüktet.

Nem mondok semmit. Csak megölellek.

Itt is érzem a távolságot, de nem jegyzem meg. Fogjuk a melegre. Végül is kinek esne jól egy szoros ölelés a harminchat fokban? Aztán, ahogy felhajtok az autópályára, felsejlenek az emlékképek. Tódulnak fel az érzések. Patakokban folyik a könnyem, miközben próbálom nem érezni a bőrömön az érintésed.

Azt meg totálisan ellehetetleníteni, hogy sejtszinten újra átéljem, milyen is volt meztelenül az öledbem ülni. Milyen volt megélni a bőr-bőr kontakot. Milyen mámorítóan kifejezethetetlenül jó tudott lenni csak lenni és lebegni ebben a megmagyarázhatatlan létállapotban.

Kép forrása: Midjourney

És ez nem sz*x volt. Ez a legnagyobb baj. Az is kurv*jó volt. De nem az hiányzik igazán. Azt tudom, hogy tud ilyen vagy akár jobb lenni mással. Fizikailag biztosan. És vajon lelkileg? Ez a rohadt pokolian kínzó érzés. Az, hogy valami itt belül azt súgja, hogy ezt a fajta összeolvadást soha nem fogom többé átélni egy másik emberrel.

Tudatmódosítokkal, ha szerencsém van, akkor talán megadathat néhány percre vagy esetleg órára. De az nem ilyen. És egyáltalán nem garantált. Itt viszont semmi mást nem kellett tennem, csak felmennem a lakásodba és hagyni, hogy sodorjon a flow. Szó szerint semmi más nem kellett hozzá, csak te meg én. Totál mindegy volt, hogy milyen feszültek voltunk előtte. Vagy éppen mi zajlott akkor éppen a világban. Nem számított, hogy mi zajlott azokban az órákban, amelyek megelőztek a találkozást. Semmivé foszlott egy másodperc alatt. Elég volt megérkezni a másikat. Belenézni a szemébe. Szorosan átölelni. Nem úgy, ahogy most a füllesztő harminchat fokban. Lassan vagy gyorsan megcsókolni, és már indult is az intravénásnak betudható hormonkoktél.

Esetünkben ez talán a sémakémia lehetett. Legalábbis az átlagember számára elérhető szakirodalmak erről tesznek tanúbizonyságot. Mindenesetre az biztos, hogy csodálatosan csatlakoztak egymásra a traumáink. Hiszen a kettőnk személyisége pont ilyen erőteljesen állt harcban egymással az ágyon túl. Gyakorlatilag mindenben máshogy láttuk a világot. Nem tűz és víz voltunk, hanem két perzselően égető lángcsóva, akik folyton egymást akarták bekebelezni.

Nyitókép: Midjourney

Szerző: Szabó Brigitta