A Csoport – terítéken a függőségek!
Ha a terápiába járás szóba kerül, akkor a legtöbben megijednek. Fene tudja miért, de a magyar népléleknek valamiért félelmetes az a tudat, hogy a lélek segítségre szorulhat. Érdekes módon azt a legtöbben nem kérdőjelezik meg, hogy törött lábbal orvoshoz kell menni. Mert ugyan összeforr(na) az valahogy otthon is, de mégis jobb, ha szakorvos látja el.
Fotó credit: Juhász Éva
A pszichomókusokkal, mentálhigiénés segítőkkel tűzdelt csoportfoglalkozások azonban égbekiáltó tabunak számítanak. Még mindig. Még úgy is, hogy sokat javult a helyzet az elmúlt tíz évben. A 6SZIN színpadon – A Csoport – Bodó Viktor rendezésében – bepillantást enged egy képzelt terápiás közegbe. Egy társaságba csöppen a kedves néző, ahol felvonul a gyógyszerfüggő, az alkoholista, az evészavaros, a drogos, a megfelelési kényszeres és természetesen a 17 éve absztinens – csoportvezető. A bagázs egytől egyig szenved. Különböző függőségektől, különböző mértékben, de egyöntetűen rágja a lelküket az addikció pokla.
És, ha valamit, akkor azt nagyon fontos lenne megérteni, hogy a függőség – legyen az bármilyen – nem holmi választott hóbort. A függőség betegség. Nem arról van szó, hogy az alkoholista vagy az anorexiás jókedvében nem talál magának más szórakozást. Nem azért kínozzák magukat és vele együtt a környezetüket, mert nekik ez annyira jó.
A magyar társadalom egy jelentős része szociális ivó – és funkcionális alkoholista. Gyakorlatilag nincs olyan család, ahol valamilyen formában ne ütné fel a fejét az alkohol, mint probléma. Tudunk róla, de kevés érdemi szó esik a témában. Talán, mert megszoktuk. És talán azért is, mert a változás nem megy könnyen. A csoport foglalkozások, ahogy a színpadon és egyben valóságban is – nem váltanak meg. Nem tudnak csodát tenni egyetlen alkalommal. Nem adnak védőhálót a következő alkalomig. Mégis a közösség ereje benne rejlik. Az, hogy segít(het) megtanulni, hogy „csak” az adott napot kell kibírni. Mindig az éppen aktuális napon nem kielégíteni a sóvárgás iránti igényt.
Egykori (és egyben mindhalálig) evészavarosként bizton állíthatom, hogy a kényszer nagy úr. Külső szemlélőnek – függőségektől mentes léleknek – elmagyarázni a miben létét szinte lehetetlen. Bármekkora közhely is, de az evéskényszer fojtogató, szorongató, mindent átható őrületét ténylegesen csak az érti, aki benne él(t).
A függőségek nem a semmiből lesznek. A lelki sebek hívják életre őket. A gyermekkor traumáiban rejlik a nyitja. Lehet egy látszólag jól működő életet fenntartani – hangsúly, hogy látszólag jól működő. A meg nem dolgozott lelki sebek a legváratlanabb pillanatokban képesek előtörni. Elég egy kicsinek tűnő kibillenés és újra kicsúszhat az a bizonyos talaj, ha nincsenek megfelelő megküzdési mechanizmusai az egyénnek. Ehhez azonban az kell, hogy merjünk, merjen róla beszélni a beteg. Mert, aki függő az szégyenben él. Fájdalmas, mélyen gyökerező szégyenben. Nem arról van szó, hogy nem szeretne változni, hanem arról, hogy nem tudja, hogy hogyan tegye.
