Jászberényi Gábor: Irritál az értelmiségiek cselekvőképtelen panaszkodása!

Jászberényi Gábor alkotóember a szó legnemesebb értelmében. És éppen ezért vagy éppen ennek ellenére nincs könnyű dolga – minden nézőpont kérdése – a DANTE Közösségi Alkotótér frontemberének. Az alapító tagnak, aki a színész mestersége mellett a függetlenségük zálogaként helyt áll menedzserként, ügyintézőként és ha úgy adódik, akkor kőművesként.

Szó sincs róla, hogy azt gondolná mindenhez ért, de jól tudjuk: a kényszer nagy úr. Az pedig elvitathatatlan tény, hogy a DANTE önkéntes alapon szerveződött, és az interjú készültekor éppen a második évad második hónapjánál jártak.

Jászberényi Gábor a DANTE-ról:

„Még nagyon fiatal, még nagyon képlékeny, de végső soron ez az első igazi olyan évad, ami már így önmagában van, amit már nem a lelkesedés visz, hanem amihez fel kellett lőni. Intézményvezetőként egy csomó olyan dolgot kellett megtanulnom, aminek semmi köze a művészethez.

A DANTE úgy vált kulturális menedékké, hogy annak is készült. A hely létrejötte a közösség igényéből fakadt. Mindenki azt adott bele, amit tudott. Van köztük író, képzőművész, filmrendező, boxedző, szobafestő-mázoló, fűtésszerelő, személyi edző. Nagyon-nagyon sokféle ember közös ízlése, akarata, barátsága, művészethez való viszonya hívta életre a Dántét.

Jó érzés, hogy most már nem kell hozzátenni egy tárgyaláson, hogy milyen mértékű csoda a megszületése, mert már önmagában működik. Napi szinten több email érkezik arról, hogy szeretnének előadást hozni, lemez, könyv, divatbemutatót, kiállítás megnyitót tartani. A legfőbb nehézségünk, hogy hogyan szelektáljunk. A logisztika szempontjából ez nem egyszerű.

Mégis a legfőbb szempontunk – hangozzon ez bármennyire romantikusan vagy idealisztikusan – ha úgy tetszik, akkor az elvárásunk, hogy legyen benne szenvedély. Úgy illeszkedjen a Dante-nek a szellemiségében, hogy akarjon változtatni a világon.”

Kétségtelen, hogy az alkotás, a kreatív munka feltölti a művészlelket. Mégis nagyon érdekelt, hogy mi az, ami átütő erejű motivációt jelent a számára. Ha jól érzékeltem, akkor elgondolkodtatta a kérdésem. Majd mosolyogva bevallotta:

„Kutyázom. Motorozom. És nem olyan rég megnősültem.”

Majd tovább viszi a szálat:

„Nehezen lehetne megmagyarázni. Talán éppen ezért nem is érdemes, de számomra a színház maga a szenvedély. És ezáltal egy fárasztó előadás is képes visszatölteni. Jól esik elmerülni benne.”

Faggatom még egy kicsit, hogy meséljen a Dante megszületéséről.

„Mit jelent a független színháznak lenni, mit jelent magánszínháznak lenni?

Ez egy érdekes kérdés. Magunkról tudok beszélni. Mi azt láttuk, hogy velünk annyi történhet, hogy szépen megesz minket a terembérlet. Habár van nézőnk és van közösségünk, de amíg nincs saját játszóhelyünk, addig nem tudunk tovább lépni. Annyit tudunk tenni, hogy mondjuk megduplázzuk az előadás számunkat, de tulajdonképpen az általunk kifizetett terembérleti díjakból majdnem ki lehetett bérelni az Dantét.

Talán sokkal fontosabb volt az, hogy meguntuk azokat a parttalan értelmiségi beszélgetéseket, amelyek arról szóltak, hogy nagyon kellene egy olyan hely, mint a Dante. Szerintem ez teljesen értelmetlen. És egyszerűen elég lett ebből. Magunkat is elkezdtük unni, hogy ugyanazt mondjuk évek óta. Ez egy irritáló szokás. Vagy fogd be, és akkor kussolj, de hagyd abba a panaszkodást, ha csak ugyanazt tudod mondani, vagy csinálj valamit.

És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ragadj molotov koktélt, és akkor dobálj rá a tankokra, hanem a saját lehetőségedhez képest. Vagy hagyd abba. De az, hogy a kettő között ülsz értelmiségiként egy fél kávéval a kezedben, és arról beszélsz, hogy szerinted mit és hogyan kellene…azt nem láttuk járható útnak.

Ez volt a kiinduló pont. És nyilván ez megspékelve azzal, hogy igazi veszíteni valónk sem volt. Viszont most már van és ez teszi igazán izgalmassá.”

És ez milyen érzés?

„Furcsa volt.

Most már van egy stáb, akik iránt felelősséggel tartozunk. Létrejött egy törzsközönség. Jól körülhatárolható és kézzel fogható veszteségeket szenvednénk el, ha egyszer csak bezáratnák a Dantét.”

Ha már felmerül a bezárás réme, akár csak egy villanás erejéig is. Akkor hadd kérdezzelek, hogy úgy a privát életedben, mint intézményvezetőként, menedzserként hogyan oldod az anyagi jellegű szorongásaidat? Mert azért, ha jól sejtem ez felüti a fejét.

„Persze. Húsz éve vagyok szabadúszó. Volt időm beleszokni ebbe a létformába. Az már annyira nem új információ, hogy nem tudod mi lesz veled három hónap múlva. Hatalmas morális válságban élünk. Azt látom, hogy napról-napra élésbe van belekényszerítve mindenki. Nem nagyon van biztonságban senki. Kétségtelen, hogy a kultúrával foglalkozókra ez hatványozottan igaz. Nekem részben szerencsém volt, de rengeteget dolgoztam is érte, hogy az elmúlt öt évben többet forgathattam, (Most vagy soha, Sárkányok Kabul felett – a szerk.) ami jelent egyfajta anyagi nyugalmat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy tele lennék ingatlanokkal és a hétvégéimet az Adrián ringatózva töltöm. Nem. Van egy Yamaha chopperem, nagy szívem, meg egy Dante nevű hely, amit a társaimmal vezetek, és igyekszem a legjobbat kihozni az egészből.”