Hat éve hallgatom, hogy a férje szerelmes. Igen, ezt pont így. A barátnőmnek állítása szerint elfogadható, hogy a férje szeretőt vagy éppen szeretőket tart. Nem akarok túlzásba esni. Többnyire csak egy másik nő van a képben. Még néha – olyan gyorsvonat jelleggel – egy-egy másik is.

A probléma szerintem azzal van. De ki vagyok én, hogy egy majd húszéves kapcsolat felett pálcát (mondjuk ezen eszköz még szóba fog kerülni) törjek?!

Nem merészkednék ilyen távlatokba. Azonban felmerült bennem a kérdés. Miközben a város egyik impozáns éttermében iszogattunk, hogy hol végződnek egy barátság határai. Vajon tényleg az a normális, hogy ítélkezés mentesen hallgatom – nevezzük most Dorottyának – vergődését a férjével?

Sajnálom, de nem lehet máshogy megfogalmazni a kapcsolatukat. Értem, hogy valaha szép szerelemnek indult. Meg azt is, hogy a gyerekek miatt fontos számukra a család egyben tartása. Az most mellékes, hogy szerintem a gyerekeknek őszinteségre, minőségi velük töltött időre és két boldog (vagy ahhoz közelítő) felnőttre lenne leginkább szükségük a szüleik szerepében.

Ehelyett kapnak egy kifacsart Dorottyát meg egy érzelmileg elérhetetlen Jánost (igen, az apa nevét is megváltoztattam). Merthogy a család egysége mindenek felett áll. Lássuk be, hogy megkérdőjelezhető lenne már ez az idea az egyre gyorsuló globális felmelegedés korában. Ugyanakkor értem, hogy a valódi problémákkal foglalkozni valami furcsa módon nem annyira szeret az átlag emberi természet.

Így sokkal könnyebb azon rugózni, hogy János szerelmes. Meg gyógyszer és alkohol függő is, de ezt általában csak nyomokban tartalmazza a beszélgetésünk. Általában Dorottyának is szüksége van néhány gátakat feloldó proseccóra, hogy a hallgató félnek (ez esetben ugye nekem) még véletlenül se legyen szüksége a képzelőerejére.

A harmadik pohár után nyersen és válogatás nélkül mesél. Nem tudom megmondani, hogy azért érzem kellemetlenül magam, mert ugyanazt a sztorit hallgatom – persze most Jánosnak új szerelme van – csak másik szereplővel, avagy mert nem szeretőről vagy szexpartnerről beszélünk, hanem szerelemről.

Valahogy nekem ezzel értelmet nyer: a szerelemmel minden eladható. Hiszen az csak jön és lecsap rád. Nem tehet róla a szegény pára, akivel galád módon megtörténik. Mondjuk esetleg terápiába elfáradhatna, de ugye, ha van egy önbizalom hiányos házastárs, aki meggyőződéssel hiszi, hogy nem tud mindent megadni gyermekei apjának, akkor vele minden is megtehető.

Természetesen Dorottya nem így látja a valóságát. A külvilág felé megbecsült feleség, akit mindennél jobban szeret János. Csak hát Jánosnak különleges a szexuális ízlése. A felesége fogalmazott így.

Isten lássa lelkem, hogy már az első közös kávézásunk alkalmával is azt éreztem, hogy erről a „különlegességről” nem szeretnék többet tudni. Csak, hogy a kávézást idővel közös vacsora követte. Az étkezések alkalmával – éljen a sofőrszolgálat – az autóval érkezés ellenére is legurított néhány pár pohár kellemesen habzó olasz bort a tisztes feleség.

Merthogy a férje éppen az újdonsült szeretőjével múlatta az időt a balatoni nyaralójukban. Dorottya meg nem tudta, hogy mit érezzen. Fájdalmat? Elhagyatottságot? Örüljön, hogy mindent is tudhat?

Hiszen János nem csinált titkot abból, hogy szereti, ha egy nő ledominálja. Ez a pár pohár könnyed habzóboros verzió. Némi töménnyel megspékelve kiderült, hogy Jánost a fájdalom kergeti örült eufóriába.

Bután nézhettem és valami ilyesmi bukott ki belőlem: „Tehát szereti, ha egy pálcával jól elnáspángolják.”

„Lehet az éppen egy ostor is.” – tette hozzá ködös tekintettel, a jóváhagyásával „megcsalt” feleség.