A ghosting fájdalmasabb, mint egy tányértörős szakítás?

2022-02-04 Molnár Csanád Szerintünk

Két ember párkapcsolata ugyanannyi módon érhet véget, mint ahány módon kezdődik. Biztos sokunknak mondták már, hogy legyünk csak barátok, ami elsőre jól hangzik – azt hisszük, hogy nem akar velünk megszakítani minden köteléket.

Azzal áltatjuk magunkat, hogy akár vissza is lehet fordítani a folyamatot. Ez nem egy őszinte szakítás, nem adják világosan tudtunkra, hogy vége. Viharos szakítás az, amikor egy hirtelen jött indulattól vezérelve fejünkhöz vágnak mindent, ami nem tetszik bennünk, ilyenkor szoktak repülni a tányérok is. Ez igen fájdalmas, nemcsak azért, mert eltalál egy porcelán, hanem mert rendkívül gyors, intenzív folyamat zajlik le, amit nehéz követni.

Mire érzékelünk valami problémát, addigra már fel is hántorgatják, és csak akkor eszmélünk fel, amikor már szakításra került a sor. Ez igen heves, szenvedélyes módja egy párkapcsolat megszakításának, de még mindig jobb annál, mint amikor nem történik lezárás. Mert ilyenkor legalább világosan és érthetően közlik azt, hogy nincs tovább.

Legrosszabb az, amikor érezzük ugyan, hogy nem tökéletes a kapcsolat, de nem teszünk semmit, hogy jó irányba változzon. Megszokjuk az érzelmi sivárságot, mégsem szakítunk, elvagyunk, mint a befőtt a kamrában. Nincsenek érzelmi viharok, dühkitörések, szenvedélytől fűtött veszekedések, a tányérok is egyben maradnak. Ilyenkor megtörténhet, hogy az egyik fél a hiányzó vagy kihűlt szenvedélyt pótolja, visszahozza azt az életébe: külső forrást keres.

Nem szakít, mert szánja a másikat, de nem érez iránta szerelmet, mert akkor eszébe sem jutna félrelépni. Majd amikor az új partner bevált, és olyan jónak tűnik, hogy megérje a korábbi kapcsolatot felrúgni érte, akkor lép le az illető. De akkor sem úgy, ahogy illene, hanem csak röviden közli a tényeket, majd elköszön. A másik elítélendő szakítási forma, amikor valaki nem is szakít, csak eltűnik. Nem köszön el, nem búcsúzik, csak lép, és részéről le is van tudva a dolog.

FORRÁS: PEXELS

Nem hoz fel indokot, nem említ problémát, tegnap még volt, ma már nincs. Nem varrja el a szálakat, nem zárja le a történetet, nem szakít, csak megy, nem méltatja a másikat arra, hogy megadja neki az esélyt arra, hogy le tudja zárni a kapcsolatukat. Még a kegyelemdöfést is sajnálja tőle. Ez a ghosting. Akit így hagynak el, nem lesz más, mint egy temetetlen halott.

Ott marad két világ között lebegve. Nem tartozik sehova, mert az egyikből még nem jött el, a másikba pedig még nem lépett tovább. Nem tudatták vele, hogy ne reméljen semmit, mert vége. Nem csinál mást, csak várja, hogy írjon vagy jöjjön a másik, hiszen nem váltak el tőle, nem szakítottak vele. De ha sikerül is magában lezárni a múltat, akkor is hosszú időre nyomot hagynak a történtek az érzelmi életében.

Biztosan sikerül majd új kapcsolatot találnia, de már sokkal bizalmatlanabb lesz, mint korábban. Az is előfordulhat, hogy titokban még mindig azt szereti, aki csak eltűnt, akitől el sem tudott köszönni. És talán jó ideig nem akarja újra megnyitni a szívét más előtt.

Hasonló lehet ez ahhoz az érzéshez, amikor régen nem tértek haza a háborúból a katonák.

Évek múlva sem adtak magukról életjelet, mert vagy meghaltak a csatamezőkön vagy „csak“ fogságba estek és nem tudtak írni. Őket is csak várták, várták és reménykedtek, hogy egyszer majd biztosan hazatérnek oda, ahol évek múltán is tárt karokkal fogadnák őket.

Amíg nem tudjuk biztosan azt, hogy valaminek vége, addig nagyon nehéz továbblépni. Ám mégis muszáj. Egy ghostingoló sosem érdemli meg, hogy túl sok gondolatot, bánatot pazaroljunk rá. Tudatosítsuk magunkban, hogy az eltűnése ugyanolyan határozott szakítást jelent, mintha konkrét magyarázatokkal, okokkal állt volna elénk, és úgy köszönt volna el.

És ami a legfontosabb, ne saját magunkat vádoljuk az ő gyávaságáért! Inkább örüljünk, hogy időben kiderült: egy érzelmileg éretlen emberbe botlottunk, aki még elbúcsúzni sem képes. Ne kutassuk hát az okokat, hogy miért távozott – tekintsünk inkább a jövő felé!

Nyitókép: Pexels