A nőiességem megélésében is segített a thai box!

Aprócska kislány koromban nagy divatja volt a Walt Disney Zorrójának. Minden hétvégén epekedve vártam az újabb részeket. Tetszettek a kardforgatások, emlékeim szerint itt szembesültem ilyesmivel először. 

Aztán az idő telt, a filmipar pedig egyre-másra jött a különféle bunyós filmekkel. Véres dolgok voltak, és abszolút nem kislánynak valók, de engem nem rettentett meg a látvány, sokkal inkább vonzott. Hamar rájöttem, hogy ki szeretném próbálni valamelyik harcművészetet, de ezt sokáig meg sem mertem említeni itthon. És nem is hittem akkoriban, hogy képes lennék erre.

Pár évvel ezelőtt aztán egy hajnalban felkaptam a fejem egy verekedős műsorra. Már 32 éves voltam, mégis azt éreztem, most jött el az időm. Korholni már hiába korhol érte bárki, félteni meg nem kell, hiszen felnőtt vagyok. De annyira azért nem voltam bátor, hogy több ember előtt kezdjek el full amatőrként szerencsétlenkedni.

Ezért szétnéztem a környéken, és kiválasztottam a legszimpatikusabb klubot, ahol azonnal felvettem a kapcsolatot az edzővel, és magánedzésbe kezdtem. Sosem felejtem el az első alkalmat. Nemcsak izgatott voltam, hanem egyenesen tartottam az egésztől – de a vágy erősebb volt, és ez győzött. Fogalmam nem volt, mire számítsak, és nagyon rémisztett az ismeretlen.

A megbeszélést követően megvettem, amit kellett, és remegő térdekkel besétáltam egy kora reggeli órán a terembe. Zavarban voltam. Olyan érzésem volt, mintha én lettem volna az edzőm első teljesen amatőr tanítványa, holott ez nyilván nem így volt. Persze minden másképp ment, mint ahogy sok álmatlan éjszakán át elképzeltem.

Rájöttem, miért is nevezik ezt az egészet művészetnek. Sok területen kipróbáltam már magam, de bátran állíthatom: ilyen mérvű koncentrációt, mint ez a sport, semmi nem kívánt még életem során. Csak egyetlen röpke pillanatnyi lankadása a figyelemnek, és vége. Nincs elkalandozás, nincs álmodozás.

Hogy miért fogtam bele? Mert nem akartam félni az éjszakákban egyedül. Nem akartam a gyermekkori álmomat veszni hagyni – akkor sem, ha nem feltétlenül ez a legideálisabb kor thai bokszolónak állni. Bizonyítani akartam magamnak, a gyermeki és a jelenkori énemnek egyaránt. Bizonyítani akartam a családomnak, a barátaimnak, hogy igenis meg fogom csinálni.

Azt akartam, hogy nőként se elesettként tekintsen rám a másik nem (bár nekem is jólesik, ha féltenek és óvnak). 

Sokszor túl férfiasnak hat a másik nem szemében, hogy bokszolni járok, de vállalom. Van, akinek szimpatikus ez a hozzáállás, de kaptam már megvetést is miatta. Nem számít. Inkább ad egy külön tartást, egy plusz önbizalmat, hogy kitartok az álmaim mellett. Én ebben teljesedek ki. Ez ad nyugalmat, ez adja meg azt a testi-lelki feltöltődést, amit semmi mástól nem kapok meg.

Igen, még akkor is, ha esetenként egy hétig csak nyögdécselve, sziszegve vagyok képes közlekedni. Akkor is, ha kék-zöld foltok borítják mindenem, és még a létezés is fáj napokon át. A fájdalom megéri. Minden egyes izzadságcsepp megéri. Mert minden felszisszenés közelebb visz az álmaimhoz. Minden “ezt most nem bírom tovább” felkiáltás egyre erősebbé tesz.

Fegyelemre, türelemre, kitartásra nevel. Főként akkor, mikor tényleg azt érzem, nincs tovább. De van. A lélek ereje ezerszer többet bír a fizikális erőnél! Szóval, aki hasonló okokból nem meri magát próbára tenni, ne halogassa! Van értelme. Több, mint gondolnánk.

Nyitókép: Unsplash