Amputáltan is boldogan élni! Lehetséges?

Bárki bármit mond, a tragédiák kohóiban edződik a szív. A terheink, amikkel meg kell birkóznunk, látszólag legyőzhetetlen gólemként tornyosulnak fölénk, és elhisszük, hogy eljött a vég.

Lustaságtól, gyávaságtól és még ki tudja, hányféle emberi gyengeségtől vezérelve már azelőtt feladjuk, mielőtt megküzdenénk velük. Aztán sajnáljuk magunkat és vállat vonogatva mantárzzuk, hogy „Ezzel nem tudok mit kezdeni, ez nekem már sok.” És arra várunk, hogy valaki oldja meg helyettünk a problémáinkat.

„Nem tudok lefogyni, bármit is csinálok.” – És szomorúan tovább nézzük a Netflixet két zacsi chipsszel az ölünkben. „Hó végére egy forintom se marad.” – De nem kezdünk el például nyelvet tanulni, hogy jobb állást pályázhassunk meg. Lehajtott fejjel beletörődünk az életünkbe, és várjuk, hogy hátha megtörténik a csoda.

Mert ez kényelmesebb, mert ehhez nem kell megharcolnunk önmagunkkal. De nem mindenki adja fel, vannak, akik nem adják magukat olyan könnyen. Az Instán futottam bele Daniella Alvarez kolumbiai exszépségkirálynő sztorijába, akinek egyik napról a másikra amputálták a lábát. Jelenleg művégtaggal éli az életét, táncol, búvárkodik, és a képeiről süt az életigenlés.

Habár az Insta legtöbbször a kamu csillogásról szól, neki elhiszem, hogy igazat mond, amikor úgy nyilatkozik: „Ugyanúgy szeretem a testem, mint korábban.” Mert az ő életét élni máshogy nem is lehet. Egy testrész elvesztése vagy hiánya komoly megrázkódtatás, ami az egyént és a környezetét is komoly próbatételek elé állítja.

A KÉPEN: DANIELLA ALVAREZ, FORRÁS: INSTAGRAM

És egy olyan világban, ahol az önelfogadás még a testileg ép emberek számára sem könnyű feladat, ez igenis tiszteletre méltó, érték. Mennyire egyszerűbb lenne önutálva, siránkozva, a szerencsétlenségét sajnálva eltemetnie magát. Mégsem ez történt. Hogyan hagyhatta maga mögött a szorongást, a depressziót, a reménytelenséget egy olyan nő, aki tulajdonképpen a szépségéből élt?

Hogyan küzdhetett meg a másoktól való függés és a kiszolgáltatottság érzésével, amíg sikerült visszaszereznie a kontrollt a saját élete felett? Egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy kőkemény tapasztalatokon keresztül. Az érzelmi sokk hasonló esetben bármelyikünket maga alá gyűrné egy olyan világban, ahol csak a tökéletes az elég jó, így ilyen hendikeppel élni nem semmi teljesítmény.

De nem egyedi a története. Elég csak végignézni mondjuk a paralimpikonjainkon, akik sorra hozzák haza az aranyérmeket. Olyan teljesítményt nyújtanak, amire mi, hétköznapi emberek, álmainkban se lennénk képesek. Ők hogy csinálják? Mi a titkuk? A dac?

Hogy nem fogadják el, hogy ennyi, kész, nincs több esély a boldog átlagos életre?

Pokolian kemény utat járhattak be mindannyian. A végtaghiánnyal vagy bármilyen fogyatékossággal élő emberek életigenlése mindig tiszteletet parancsoló. Megkapó történeteik felérnek egy kijózanító pofonnal, hogy a boldogság nem egy állapot, hanem képesség, amihez erős szívre van szükség.

Nyitókép: Pexels

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr