A szüleim egy életre megnyomorítottak!
Tegnap este az új párom arra a kérdésemre, hogy „Találkozunk hétvégén?”, csak ennyit írt: „Okés, rendben.” És én azonnal pánikba estem.
Értetlenül, leforrázva bámultam a telefont, mintha a kijelző mögött egy szupertitkos kódot kellene megfejtenem. Miért viselkedik velem ennyire ridegen? Miért nem írt többet? Történt valami? Megbántottam? Rám unt? És miközben záporoztak a fejemben a kérdések, a szívem lassabban kezdett verni, a gyomrom pedig görcsbe rándult.
A következő percben visszazuhantam egy régi világba. Oda, ahol minden emlékkép úgy torlódott egymásra, mint az elárvult bútorok a sötét padláson. Ott volt a piros konyhaszekrény, ami mellett anyám csendben mosogatott, mintha a vízcsobogás elnyelné a szenvedéseit. Ott volt apám, aki a híradót bámulta – az elmaradhatatlan sörösüveg társaságában –, de sosem figyelt rám. Én pedig a kanapén gubbasztottam, minden rezdülésüket árgus szemekkel követve, mert más választásom nem volt.
Nálunk a csend uralta a nappalit. Nem volt veszekedés, csak tátongó üresség, ahol visszafojtott mondatok ütköztek egymással. Ha valami fájt, a szüleim sosem beszéltek róla, és ha valami dühítette őket, az arcukon sem láttam semmit. Már korán megtanultam, hogy minden elkerült pillantásnak és minden kimondatlan szónak súlya van, mert ha nem figyelek, könnyen elveszek.
Azt hiszem, ez az örökségem, ami az életemben újra és újra visszaköszön. Egy rövid, nyersebb hangvételű üzenet után már a lehetséges érzelmi árnyalatok százát futtatom végig az agyamban. Mindig keresem a mögöttes okokat, és még azokban a helyzetekben is drámát látok, amelyek valójában jelentéktelenek.
Felnőttként ugyanazzal az ösztönnel, ugyanazzal az éberséggel lépek be a kapcsolataimba, amit kisgyermekként kényszerből sajátítottam el. A túlgondolás számomra nem csupán egy rossz szokás: ez trauma. Nem az aktuális partner hibája. Én cipelem magammal a múltat, a szüleim furcsa működését, és mindent, amit nekem kellett volna megtanítaniuk.
A pszichológusom szerint azok a felnőttek, akik érzelmeiket ritkán kifejező szülők mellett nőttek fel, hajlamosak túlmagyarázni és túlkompenzálni a kapcsolataikban.
A túlgondolásos attitűdömből építkezni is lehet, hiszen nem a bizonytalanság vagy a félelem vezérel, hanem az, hogy érzékenyen kapcsolódjak a másikhoz, és észrevegyem, ha valami nincs rendben. Tehát (a pszichológusom értelmezésében) képes vagyok olvasni a nem látható jeleket, figyelni a finom rezdüléseket, érzékelni a némaság mögötti jelentést.
Valószínűleg igaza van, de néha ezek a reakcióm iszonyúan fájdalmasak és felkavaróak. Ezért kell megtanulnom, hogy a csend nem jelent mindig fenyegetést. Nem minden hallgatás mögött van titok, nem minden kimondatlan szó jelent veszélyt vagy elutasítást. Néha a másiknak egyszerűen nincs kedve (ideje, lehetősége, ereje) beszélni, vagy éppen semmi komoly nem történik.
A saját boldogságom érdekében most az a célkitűzés, hogy megtanuljak a jelenben élni: figyelni, (jól) érzékelni, és elengedni a túlzásba vitt megfejtéseket.
