A tudatos gyermekvállalás pokoli nehéz!
Egy nő voltaképpen mindig magának szül – hangzik el sokszor. Persze, most fel lehet szisszenni, hogy ez mennyire nem igaz. Meg ma már a férfi – a nagybetűs apa – is szerves része a babavállalásnak.
Ezzel egyetértek. Főleg annak függvényében, hogy a férjemnek már az őszintén rosszulesett, amikor a tudta nélkül teszteltem. Merthogy még arról sem akarna lemaradni. Ez rendben is van. Ugyanakkor azt sem szabad tagadni, hogy a fent idézett igencsak bicskanyitogató mondatban azért rejtőzik némi igazság. Hiszen nem az apa lesz az, aki hónapokra avagy évekre kiesik a munkából. Majd ezáltal nemcsak a szakmai előmenetele korlátozódik, de anyagilag is kiszolgáltatott helyzetbe kerül.
Természetesen meg lehetne osztani a kisgyermekes időszakot, és esetleg apuka is otthon maradhatna a gyermekkel. Csakhogy ne legyünk álszentek. Pontosan tudjuk, hogy a magyar társadalom milyen kritikus, és hogy az a nő, aki ezt meg meri lépni, minden lesz, csak éppen jó anya nem. Mégis tény, hogy ez a lehetőség adott – de kevesen mernek élni vele.
Merthogy a gyereknek az anya mellett a helye. A gyereknek az anya az elsődleges gondozója. Ez a ki nem mondott szentírás. Eltérni tőle pedig nem illendő. Pedig azt hiszem, elfogultság nélkül mondhatom a 30-as, párkapcsolatban élő, de még gyermektelen nők nevében: sokat segítene a döntés meghozatalában, ha legalább egy picit megengedőbb lenne a közeg, amiben élünk.
Tisztában vagyok vele, hogy ketyeg a biológiai órám. Azzal is, hogy szeretnék babát. Azzal még inkább, hogy a férjem szeretne. Azt már csak suttogva jegyzem meg, hogy láttam már – sajnos nem egy – nőt, akit azért hagytak el, mert túl sokat gondolkodott a baba kérdésen. Nem azt mondom, hogy okos dolog lenne a másik kedvéért szülni, de lássuk be, hogy a két fél közül a nő képes életet adni. Ez van. Ezen nem lehet változtatni.
Forrás: unsplash.com
Azon viszont lehet(ne), hogy hogyan állunk a gyermektelen, avagy tudatosan gyermeket vállaló nőkhöz. Aláírom, hogy szép dolog szerelemből szülni. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy sok esetben ne lenne oltári nagy felelőtlenség. Merthogy a gyerekneveléshez millió egy dolog kell babaillatra vágyáson túl. És hát lássuk be, hogy harminc felett azért sokszor kiforrottabbak az anyagi és érzelmi körülmények is. Ez a könnyebbik fele.
A nehezebb része, hogy egy csomó olyan dolog kérdőjelek sorát vonja magával, ami mondjuk húsz évesen fel sem merült bennem. Merthogy húsz évesen, de még huszonkettő évesen is veszettül vágytam babára. És lett is volna kivel – pontosan ugyanazzal, akivel most is -, de mégis győzött a józan ész.
És győz azóta is, mert félek. Félek, hogy olyan szinten kellene feladnom magam, az életvitelem, ahogy nem lenne komfortos. Nem, ez nem pontos. Nem a komfort a lényeg. Sokkal inkább az: képes vagyok-e olyan jellegű önfeláldozásra, odaadásra, ahogy például anyám tette? Illetve még ha ez egy időre sikerül is, akkor menni fog évekig?
Vajon nem fogom megbánni? Bírni fogom, hogy a gyerek lerágja rólam a húst is? (Ahogy azt annyiszor hallom gyerekes barátoktól.) Fogalmam sincs. Visszacsinálni meg nem lehet. Megbánni és ezt felvállalni pedig végképp nem, mert azonnal keresztrefeszítés járna érte.
Márpedig, ha valamiben, akkor abban biztos vagyok, hogy ha egyszer egy pici élet megfogan bennem, akkor őszintén akarok létezni mellette.
A lehető legőszintébb valómmal. Talán éppen ezért annyira ijesztő még a gondolata is. Nyilván azon túl, hogy az életem jelentős része egyszeriben róla fog szólni. Nem a munkámról, nem az aktuális kortárs könyvekről, nem a kikapcsolódásról meg a barátokról. Pedig, ha bevalljuk, ha nem: egy gyermektelen harmincas nő ilyesmikkel tölti ki az életét. Tudom, hogy sikkes elítélni, de egy lépést hátralépve könnyen belátható: jól átgondoltam belevágni az anyaságba pokoli nehéz!
Nyitókép:
