Aki egyszer megüt, az újra megteszi – miért nem hiszed el?!

 – Aki egyszer megteszi, az újra meg fogja? – A tekintete fátyolos volt már az elfogyasztott bor mennyiségétől. Az enyém inkább csillogott, az arcom kipirult.

Én élénk voltam, ő pedig tompa. Mindketten bömböltünk és törölgettük a könnyeinket. Bajtárs. Ez a kifejezés jutott eszembe, és úgy döntöttem, kemény leszek vele. Nem fogom pátyolgatni. Beolvasok neki, ha tetszik, ha nem.

 – Igen. Megteszi újra. Egyre durvább lesz és agresszívabb, mert hatalmat adsz neki. Ha most nem húzod meg a határokat, később újra lecsap, és már nem fogsz tudni menekülni. Mondjak valamit? Egy idióta vagy, ha nem menekülsz most azonnal. Ne legyél én! Ne legyél olyan, mint én! 

Hát kimondtam. Jó érzés volt. Ám ekkor vettem észre a tekintetében, hogy már nem is rá haragszik, hanem rám. Túl keményen fogalmaztam, és az igazság fájón belemart a lelkébe. Nem ez volt a célom. Inkább csak közölni akartam vele a tényeket, de úgy látszik, elvetettem a sulykot.

Ő pedig dühös lett. Töltött magának még egy italt, és másodpercnyi idő alatt lehúzta. Csak bámult rám. A tekintete még ködösebb lett, majd nagyot ordított, és bevágta az üvegpoharat a sarokba. Repkedtek a szilánkok a kis lakásban. Mezítláb volt, ezért gyorsan leültettem egy székre, és a lelkére kötöttem, hogy ne mozduljon, amíg fel takarítok. Kiszaladtam a spájzba, ahol a seprűt tartom. Mire visszaértem a nappaliba, egy nagy szilánkot tartott a kezében és meredten nézte.

FORRÁS: PEXELS

 – Aki egyszer megteszi, az újra meg fogja? – tette fel újra a kérdést vészjóslóan. Én már moccanni sem mertem. A levegőt is nagyon lassan vettem. Felkészültem rá, hogy dulakodva kell majd kivennem a kezéből az éles tárgyat. – Válaszolj! 

A hangja belevisított az éjszaka csendjébe. Az agyam zakatolt: nem tudom, hogyan jutottunk el idáig.

Nem tudom, hogyan segíthetnék ebben a helyzetben. Hirtelen tehetetlennek éreztem magam. Áldozatként kerülök ki a beszélgetésből, vagy őt kell megmentenem a saját démonjaitól? 

 – Igen. Újra megteszi majd. – A hangom elvékonyodott. Rettegtem a kimondott szavaktól. 

Lassan rám nézett, és lemondóan visszaült a székre. A tekintete újra fátyolba merült, és többé nem szólt hozzám. Másnap reggel korán elindult haza. Másnapos volt, vagy talán még részeg, de nem panaszkodott. Még a neki főzött kávét sem itta meg, csak felkapta a kabátját és szó nélkül kiment az ajtón.

Aznap hívtam. Legalább ötször megpróbáltam, de senki nem vette fel, a hatodik próbálkozásra pedig csak az üzenetrögzítő felelt. Hetek teltek el így, némán. Annyira hiányzott és annyira féltettem, hogy végül egyik este már az anyját hívtam telefonon.

Kértem, ne mondja el, hogy kerestem, csak tudni akarom, jól van- e. Nem akartam én rosszat neki, nem akartam bántani. Hiszen az ő élete. De kötelességemnek éreztem, hogy felhívjam a figyelmét a bajra. Hiszen ő a legjobb barátnőm! Kivel lehetek őszinte, ha már vele sem? Akkor tudtam meg, hogy kórházban fekszik. Beszakította a fejét a férje egy heves vita közepette. Összeszorult a torkom, és némán zokogni kezdtem. Akkor jöttem rá igazán… Aki egyszer megteszi, az újra meg fogja tenni.

Nyitókép: Pexels