Az életkor csak egy szám: a világ legidősebb tinédzserének hívta magát

Imádom, hogy Iris Apfel rendszeresen úgy utalt magára mint a világ legidősebb tinije: egyszerűen úgy érezte, megvan benne az a kíváncsi, szenvedélyes mag, amely az örök fiatalság titka. Legalábbis lélekben. Úgy vélte, az öregedés persze nem mindig könnyű, de nézd inkább a pozitív oldalát (tapasztaltabb és tudatosabb leszel), és hozd ki a legtöbbet abból, amid van.

Ne próbálj fiatalabbnak tűnni minden áron!

Egy olyan világban, ahol rengeteg plasztikai beavatkozás és még több filter áll a nők rendelkezésre, Apfel hangsúlyozza, hogy a ráncokkal nincs semmi baj. Idősebb korban ifjabbnak látszani szerinte felesleges igyekezet, senkit sem téveszt meg. Legyél büszke a korodra, és élvezd az élet minden pillanatát!

Forrás: https://www.facebook.com/IrisApfelofficial

Nem, soha nem lehetsz túl sok!

Iris Apfelen túl a divat egyik alaptétele mindig is az volt, hogy a kevesebb néha több. Ehhez képest ő nyíltan kimondta: more is more, less is bore – vagyis a több az több, a kevesebb pedig unalmas. Éppen ezért ő soha nem várt különleges alkalmakra, bármikor és bárhol felvette azokat a ruhadarabokat és kiegészítőket, amiket mások csak a szuperfontos eseményeken öltenek magukra.

De ugyanakkor az se baj, ha csak egy ruhád van… 

Édesanyjától tanulta az alaptételt, hogy bőven elég, ha egy jó ruhád van, hiszen azt annyiféleképpen tudod variálni az ékszerekkel és a különféle kiegészítőkkel, hogy 27-nek tűnik. És ez milyen igaz! Tökéletes ellentézise ez a fast fashion brutális túlfogyasztásának, ami miatt tucatnyi olcsó holmit rendelünk Kínából ahelyett, hogy egy-két jó minőségű, egyedi designer darabot akasztanánk helyettük a szekrénybe.

A filléres kiegészítőket is hordhatod királyi módon. 

Persze, a divat nem pénz kérdés, vélekedett Iris egész életében. Vegyesen hordta mindig is a három dolláros karkötőket és az értékes ékszereket, hiszen szerinte nem maga a ruha, hanem a viselés módja teszi az embert.

Válassz magad köré olyan embereket, akik örülnek a sikereidnek!

Iris Apfel ráébredt arra, hogy az igazi szerelem és az igazi barátság legnagyobb próbája sokszor nem a kudarc, hanem a siker. Azok az igazi barátaid, az az igazi társad, akik mindig tudnak örülni a sikereidnek – mondta. Élete szerelme, Carl, mindig is támogatta őt mindenben: hiába, minden sikeres nő mögött áll egy erős férfi.

Forrás: https://www.facebook.com/IrisApfelofficial

Ne akarj mindenkinek megfelelni, járd a magad útját!

Apfel sosem próbált mindenáron beilleszkedni valahova, vagy épp mindenkinek megfelelni. Kezdettől fogva a saját útját járta, és szerinte ez lett a boldogsága kulcsa is. Úgy lett divatikon, hogy eredetileg nem volt köze a divathoz, és sokan megpróbálták lebeszélni erről a területről. Eredetileg belsőépítész és lakberendező volt, de az egyedi látásmódja már ott is kiemelte a tömegből. Ne akarj mindenáron beállni a sorba, inkább légy önmagad, és ne aggódj mások véleménye miatt!

Találd meg a törzsedet, a közösséget, ami megtart!

Apfel mindig is hangsúlyozta, hogy bár ő – ahogy mások is – különbözik, mégis része a közösségnek. Fontos az egyensúlyt megtalálni az egyediség és a közösséggel történő együttlét között. Ha megtaláltad a hasonló habitusú, világnézetű embereket, olyan megtartó erőre találsz, ami erősít egyediségedben – mondta.

A kudarc a legjobb tanítómester

A kudarc egyetlen módja, ha nem próbálkozol. Apfel mindig úgy vélte, hogy csak az nem hibázik, aki semmit nem csinál. Fontos, hogy  cselekedj, még ha csak kis lépéseket is teszel, és gyakran is hibázol. A hibákból és a kudarcokból tanulva aztán erősebb és tudatosabb leszel, mint valaha.

Forrás: https://www.facebook.com/IrisApfelofficial

Légy a jelenben – légy jelen!

A veterán stílusikon azt  mondta: „A múlt nem jön vissza, a jövő még nincs itt. Szóval élj minden nap úgy, mintha az lenne az utolsó. És az egyik majd az is lesz.” Számára ez a nap végül 2024. március 1. lett – úgy, hogy szinte az utolsó pillanatig aktív volt, egy nappal halála előtt még posztolt a Facebookon, és örült annak, hogy él.

Nyitókép: https://www.facebook.com/IrisApfelofficial

The post Iris Apfel: A siker a kapcsolatok legnagyobb próbája appeared first on Igazinő.

Önismeret és önfejlesztés: ismeri-e a saját képességeit, képes-e kiaknázni azokat? 

Meggyőződésem szerint minden ember egy adott képességkészlettel születik, amiben két-három képesség rejlik. Nem mind osztályozható az iskolában: akiké nem, azok sokszor nehezebb fedezik fel és bontják ki a maguk csomagját. A matematikai tehetség vagy a nyelvérzék például a bizonyítványból kiderül, de az empátia, a jó szervezőkészség, a rendszerezés képessége, a szuper üzleti érzék nem biztos. Sikeres az én olvasatomban akkor vagy, ha felismered és kibontod a saját képességkészletedet, fejleszted azokat, majd felnőttként azzal keresel annyi pénz, ami számodra pont komfortos.

Önbizalom és önérdek-érvényesítés: tudja-e, mit ér a munkája, megy-e addig, amíg azt megkapja?

Amikor pályakezdő vagy, természetes, hogy elsősorban a tapasztalatszerzés és kapcsolatépítés az, amiért dolgozol, a pénz ezen a ponton még harmadlagos tényező. Egy ponton túl azonban eljön az idő, amikor már olyan értéket képvisel a munkád, amit muszáj megfizetni, hogy kényelmes körülmények között élhess és dolgozhass. Vállalkozóként mer-e, tud-e többet kérni, alkalmazottként megkeresi-e azokat a lehetőségeket, ahol többet adnak, jobban megbecsülik? Ha a közszférában tevékenykedik – például tanárként -, meglátja, megkeresi-e azokat a lehetőségeket a munka mellett, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy képességei készpénzben is értékelésre kerüljenek?

Mintakövetés és komfortzónából való kilépés: meri-e követni a maga útját?

Sokáig természetes volt, hogy a mesterségek apáról fiúra szállnak. Ma már a hivatás nem feltétlenül, de a munkához, a pénzhez való viszony továbbra is öröklődik. Az alkalmazott családok sarjai nem biztos, hogy mernek vállalkozni, és az is külön típus, aki kisebb-nagyobb befektetésekben gondolkozik. Mersz váltani bizonyos kor után, vagy “negyven fölött már ne ugráljon az ember”?

Kép forrása: Midjourney

Fontos, mit hallunk a pénzről kicsi gyerekként: véres, verejtékes munkával kell megkeresni, és minden gazdag kizsákmányolja a szegényeket? Ami könnyen jön, az könnyen megy? A példákat sorolhatnánk. A lényeg, hogy a jövendőbelid ismeri-e a saját attitűdjét a témában, és készen áll-e átlépni a korlátokon, ha azok nem építőek a számára.

Reziliencia és kreativitás: van-e mozgástere, B terve?

Elvekkel tele a padlás. Ismerek egy rahedli emberi, aki elvi okokból csak ezt vagy csak azt vállal, más dolgokba pedig nem hajlandó belefogni, mert az rangon aluli. Tanár, de ha nem talál kedvére melót, inkább éhezik, gyárba nem megy, az online tanítás meg “nem az ő stílusa”, abban “nem hisz”. Zenész, de a vendéglátózás derrogál, sportoló, de miután lesérült, több évvel később se tudja, mit kezdjen az életével, ide-oda csapódik cél nélkül, stagnál, és közben panaszkodik rendületlenül.

Lehetnek ezek nagyszerű, értékes emberek, de ha együtt élsz a típussal, számíthatsz rá, hogy sokszor neked kell eltartanod majd őt. A talpraesett, kreatív ember feltalálja magát nehéz helyzetben is: mint például az az ismerősöm, aki nem tudott edzést tartani a covid első hulláma alatt, de csinált szuper online mozgós csomagokat, amik azóta is hozzák a pénzt a konyhára a csoportos órái mellett.

Az újrakezdés és a talpraállás képessége: áldozat vagy túlélő-e?

Minden ember életében vannak olyan időszakok, amikor minden megborulni látszik. Haláleset, betegség, válás, baleset, csődhelyzet… Régóta figyelem, hogy az emberek mennyire másképp reagálnak a különféle krízisek, traumák idején. Van, aki elfojtja a fájdalmát és a félelmét, aztán megbetegszik. Más hagyja magát összeomlani, aztán a megoldást keresi a továbblépésre. És akad olyan is, aki annyira darabokra hullik, hogy évtizedekkel később sem teljes ember többé.

Nagyon fontos látnod, hogy a pasi/nő, akit kiszemeltél, áldozat vagy túlélő-e. Ha túlélő, akkor nem baj, ha most épp üres a zsebe, mert a bebukott vállalkozás, a balul elsült befektetés vagy a mínuszosan lezárt válás után is újra talpra fog állni – lelkileg és anyagilag egyaránt.

Összességében véve tehát sose azt nézd, mennyi a pénze a másiknak: az azonban mindig legyen szempont, milyen a munkához és a pénzhez való viszonya – az ugyanis sokat elárul arról is, ahogyan majd ti ketten tudtok működni, együtt.

Nyitókép: Midjourney

The post Annyit ér ma egy férfi, amennyi pénze van? appeared first on Igazinő.

Ki hitegetett kit?

Valahányszor az érintettek dühösen és csalódottan panaszolják, hogy évekig a sötétben tartották őket ígéretekkel, mindig felteszem a kérdést: de voltaképpen ki is hitegetett kit? Együtt éltél valakivel öt évig, aki minden alkalommal, amikor szedted volna a sátorfádat, lebeszélt a költözésről, és azzal biztatott, hogy majd nyugdíjas korotokban kipróbáljátok, milyen Balin élni? Mégis mit hittél, ember? Hogy majd egyszer hirtelen meggondolja magát, és “majd”-ból “most” lesz? És te, aki tíz évig rendszeresen kommunikáltad, hogy gyereket akarsz, ő meg csak bólogatott, hogy “majd”… Te mégis miben reménykedtél? Hogy amíg neked elég ez a válasz, addig ő bármiben is változik?

A többség nem hazudik: egyszerűen csak meg akar felelni az elvárásaidnak

Sokan úgy lépnek egy kapcsolatba, hogy a saját vágyaikat, álmaikat vetítik ki a másikra. A társuk pedig annyira vágyik az együttlétre, annyira akarja ezt az egészet, hogy egy időre – a hazugság szándéka nélkül – ösztönösen belehelyezkedik abba a szerepbe, amit várnak tőle. Nem akarja ő megtéveszteni a párját, egyszerűen csak apait-anyait belead abba, hogy megfeleljen. A másik lendülete pedig annyira magával ragadó, sodró, hogy ő aztán továbbra is rábólint a feléje vetített képre. Márpedig a szerelem vak, és sokszor észrevétlenül mássá leszünk, amikor minden erőnkkel kapcsolódni akarunk. Ugye, veled is előfordult, hogy elkísérted a párodat a kedvenc zenekara koncertjére, és magad is azt hitted, hogy ez a zene az, ami téged is a legjobban hív? Vagy hogy örömmel konyhatündérkedtél a kedvesnek, miközben korábban csak a mikróig mentél, hogy megmelegítsd a rendelt ételt?

Ahogy aztán a kapcsolat egyre komolyabbá, elkötelezettebbé válik, egyre inkább lehullanak az álarcok. Azok is, amelyeket a bőrünknek hittünk. Előbb-utóbb a szürke hétköznapok taposómalmában nem tudunk már szerepben lenni: se magunk, se a másik előtt. Először talán csak mélyen legbelül tudatosodik, hogy hopp, én nem is akarok Délkelet-Ázsiába költözni, nem is vágyódom gyerekzsivajra és egyenesen utálok főzőcskézni… Aztán már ki is mondjuk. A problémát az okozza, hogy nem mindenki nyíltan, hiszen van, aki gyűlöl konfrontálódni, és mindenáron meg akar felelni a vélt vagy valós elvárásoknak. És ebből lesz a sok “majd”, a sok “egyszer” és a rengeteg “talán” meg “ha”… Ami valójában azt jelenti: “ha rajtam múlik, soha”.

És te még ekkor is ragaszkodsz az eredeti képhez…

Nyíltan kell kommunikálod azt, amire vágysz, és ha ez nem találkozik azzal, amit a párod szeretne, akkor ideje felismerni: mást akartok. Ami talán azzal jár, hogy más az utatok is. Szívszaggatóan fájdalmas felismerés ez – különösen akkor, amikor a kezdetben lángoló, vak szerelem már szelíd biztonsággá, szent szövetséggé mélyült. Ki elég bátor ahhoz, hogy ezt feladja? Nem sokan. A többség inkább halogatni kezdi korábbi vágyait, álmait és céljait, míg azok végleg el nem halnak. Ő halogat, te elfojtasz, te halogatsz, ő elfojt – ördögi ciklus ez.

Három út áll ilyenkor az ember előtt. Az első kézenfekvő, de nehéz: nem lesz utazás, költözés, gyerek, mert sokkal fontosabb, hogy ő itt van velem, és mi együtt többek vagyunk, mint külön-külön volnánk. A másik út fájdalmas, de felszabadító: ha nem passzolunk legelemibb vágyainkban és céljainkban, elengedjük egymás kezét.

Ki hitegetett kit? Ő csak annyira engem, mint én magamat

A harmadik út mindezek közül leggyakoribb, ugyanakkor pokolian mérgező is: maradok a társam mellett vagy elhagyom őt, ám akárhogy is döntök, életem végéig őt hibáztatom a hiányaimért. Csak mert ő “éveken át hitegetett”. Pedig, ha jobban megnézzük, felmerül a kérdés:  voltaképpen ki is hitegetett kit? Ő csak annyira engem, mint én magamat – vele, és ezáltal önmagammal kapcsolatban is.

Ébredj fel, vállalj felelősséget: van mozgástered, mindig dönthetsz másképp. Egy dolog azonban biztos: vele vagy nélküle, mindenképpen te vagy a felelős azért, hogy mit váltasz valóra a saját álmaid közül, és mi az, amit inkább hagysz elsikkadni…

Nyitókép: Midjpurney

The post Ha évekig hitegetni tudott a párod, akkor ki a hibás? appeared first on Igazinő.

Először is, nézzük meg, honnan jön ez

Kutatások szólnak arról, hogy az egyedülálló kisgyerekes apukák a nők igen nagy százaléka számára vonzóak. Miért? Mert a gyerek ékes bizonyítéka annak, hogy egyszer már elköteleződött, csak épp nem sikerült a dolog, mert A, megözvegyült, B, elhagyták, C, egy sárkány volt az exe. Az apuka ennek jegyében kiváló parti, mert gondoskodó, türelmes és biztonságra vágyik – elvégre csak nem akarja a bizonytalant a gyerekének?!

Ezt a koncepciót fordítja le az országos plakátkampány az egyedülálló és az épp csak párkapcsolatban élő, de gyermektelen férfiak számára is. Kiindulópontja, hogy az ilyen pasi nyilvánvalóan önző, macsóskodni, férfiaskodni akar: rá kell hát beszélni, hogy ezt ne motorozással, csodaautó-vásárlással, izomépítéssel vagy doom metál zenekarral tegye, hanem inkább alapítson családot. Annál macsóbb, férfiasabb dolog nincsen. Ahhoz kell a legtöbb tök a világon: motorozni, autót venni, izmot építeni és doom metálban hörögni a töketlenek is tudnak, de gyereke csak annak lesz, aki igazán tökös – szó szerint. S míg a felsorolt macsóságokhoz pénz, elszántság és/vagy tehetség kell, az apasághoz nem kell semmi más, csak ez a tökösség. Legalábbis az elején. És a felszínen.

Ne csak a nők legyenek megszólítva

A plakátkampány fontos gyökere az is, hogy a gyerekvállalással többnyire a nőket szokás cseszegetni, amire a válasz rendszerint adja magát: “Oké, de ahhoz azért két ember kell.” “Akarnék én, akarnék én, de nincs hozzá partner”, “Hiába akarok, a párom még várna ezzel, amíg megvan a motor, az autó, a zenekar, a miegymás” – halljuk nők tömegeitől. A projekt mögött álló társaság nem akart pofonba rohanni azzal, hogy újra és újra ő is csak a nőket kéri számon a demográfiai mélypontért. Arra is ráismertek, hogy amikor a nőket a női princípiumhoz kötik a nyilvánosság előtt, az azért nem mindenkinek fog tetszeni: sőt, akár még súlyos köbetkezményekkel, komoly népszerűségvesztéssel is járhat. Lásd Ákos barátunkat, aki mögül több világcég is kihátrált, amikor a konyhába küldte vissza a nőket.

Apának lenni egyébként tényleg menő

Valóban, sokkal rokonszenvesebb akkor már – gondolhatták – a  férfiakat az apaságukhoz kötni, és ebbe a szerepbe emelni őket. Csak épp arról nem esik szó, hogy milyen is az az apaság, ami annyira pozitívan “férfias”. Mert a donor szerep önmagában még nem az. Nem tartozik ebbe a kategóriába az a fajta hétvégi apukaság sem, ami csak a kipihent, egészséges, óvodától iskolától mentesített gyerekre fókuszál az örök “jó zsaru szerepében”. Vagy amikor apa éjjel-nappal hajszolja az anyagi javakat és csak ünnepnapokon látja a saját gyerekét. És az sem, amikor jelen van ugyan az apa, de úgy rátelepedik mind az anya, mind a gyerekek életére, hogy személyétől és akaratától szabadulni életveszélyes.

Kép forrása: Midjporney

Számomra sokkal inkább szimpatikus volna egy olyan plakátkampány, ami elfogadja, hogy nem kell mindenkinek feltétlenül apának lennie. Sokféle legitim út létezik ugyanis a férfi princípium gondoskodó, nevelő, segítő aspektusának teljesítéséhez. Örülnék, ha inkább azon volna a fókusz, hogy akiket az apaság már egyszer hívott, azok hogyan lehetnének még jobb apák: a szülésen és a szoptatáson kívül ugyanis mindenre képes az apa is, amire az anya. Milyen jó volna, ha kapnánk egy képet arról, hogy felkelni az éjszaka közepén a síró gyerekhez férfias dolog, rendben tartani a házat az anyukával közösen szintén macsó munka, uzsonnát csomagolni a gyereknek menő, a szülői munkaközösség tagjává válni nem szégyen, a családnak szakácskodni pedig szuper dolog. Szóval, nemcsak úgy általánosságban egy újabb princípiumot kapnánk a nyakunkba, hanem egy mintát is arról, hogy mégis mi az az apaság, ha igazán elkötelezetten, szívvel-lélekkel csinálja azt az ember.

Nyitókép: Midjpurney

The post A legférfiasabb dolog az apaság? appeared first on Igazinő.

Természetesen azonnal lesújtott rá a népharag. Hogy lehet ilyet állítani? Pláne, amikor világméretű probléma, hogy a jómódú nyugati ember kevésbé szapora, mint a nehéz sorsú, harmadik világban nyomorgók. És amúgy is, miféle önző ember, aki nem akar gyerekezni??? Akárhány évesnek is néz ki Julies, azt pontosan tudta, hogy az oldala nézettségének milyen jót tesz, ha épp ezzel az érzékeny témával nyúl darázsfészekbe. Az emberek nagy része ugyanis elképzelni se tudja, hogy gyerek nélkül is lehet értelme az életnek.

Sokan közülük pedig annyira belenyomorodtak a mártíranyai szerepkörbe, hogy a végletekig dühíti őket az ezzel szemben álló életfogytig tartó gondtalan szabadság és végtelen énidő. A populáció kisebb része pedig gyermektelen. A többségnek egyszerűen úgy alakult az élete, hogy ez kimaradt, míg egy kicsi, de markáns szegmens tudatosan vállalta a gyerekmentes létet.

Julies kétségkívül az utóbbi kategóriába tartozik

Biztos vagyok benne, hogy az egyébként igencsak családcentrikus Brazíliában – ahol az egy nőre jutó gyerekszám 1,7 – rengeteg kritikát kapott élete 49 évében emiatt. Így aztán az sem kétséges, hogy most ezzel a huszárvágással igyekszik egy kicsit visszaütni az őt ostorozókra. Lám, ti 50-re tönkrementetek a 2-3 gyerek gardírozásában és a miattuk való állandó aggodalomban. Én meg közben végig csak a saját testi-lelki jóllétemmel törődtem, ami a külsőmön is meglátszik. Én 20 évvel fiatalabbnak nézek ki, mint ti, és alighanem legalább ennyivel tovább is élek majd.

Egy ilyen felhívás keringőre nyilván ezresével hozta a kommenteket és százasával a médiamegjelenéseket, az influenszer pedig elégedetten dőlhet hátra: megint csak nagyot nőtt a piaci ereje. De ha egy kicsit félretesszük a saját szubjektív érzéseinket, akkor azért be kell látnunk: az, hogy ki néz ki jól, ennél azért komplexebb kérdés. Alapvetően két dologra vezethető vissza: az egyik a genetika, a másik pedig a befektetett munka.

A genetikát nem nagyon kell magyarázni: az alkatunkat, a ráncaink és az ősz hajszálaink számát örököljük

Nagyjából olyan és annyi lesz, amennyi a szüleinknek, nagyszüleinknek volt. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – tartja a mondás. Létezik hasonlóan frappáns mondás a befektetett munkára is. Coco Chanel évtizedekkel ezelőtt megmondta: “Csúnya nő nem létezik, csak lusta.” És valóban: a megfelelő szépészeti eszközökkel és beavatkozásokkal bárkiből csinos, vonzó, mi több, gyönyörű nőt faraghatunk néhány óra leforgása alatt. Aki pedig helyesen táplálkozik és szigorú étrendet tart, annak valószínűleg az alakja is szuper lesz – mindez “csupán” a befektetett munka kérdése.

Jellemző összefüggés, hogy az előnyös genetikájú nők – és férfiak – többnyire rengeteg munkát is fektetnek a külsejükbe

Sokat edzenek, szép ruhákat vásárolnak, rendszeresen járnak fodrászhoz – borbélyhoz -, kozmetikushoz, plasztikai sebészhez, és még sorolhatnánk. Nincs ebben semmi különös. hiszen aki aranyat lel, az miért ne ásná ki az értékes nemesfémet és tartaná azt különös becsben? Na, ugye? A dolog akkor válik komikussá, amikor egy ilyen kincs tulajdonosa hangoztatni kezdi, hogy nem is érti, miért nem képes mindenki ugyanannyi munkát fektetni a külsejébe, mint ő. “Mi az a heti négy-öt edzés és a fodrász-kozmetikus-körmös szentháromság kéthetente, amitől a fiatal anyukák fittebbek lesznek?” – kavart pár éve nagy port egy hazai médiacézár influenszer feleségének gőgös kirohanása.

Pontosan tudjuk, hogy mindenki másba fektet időt és energiát akkor, amikor egy baba amúgy is minden erejét leszívja. Tudjuk azt is, hogy – ha valami – akkor ez ez általában a lénye esszenciája vagy épp a megélhetése lesz. Éppen ezért fölösleges ugyanazt számonkérni mindenkitől. Juliesnek (aki @tiktokjulies néven publikálja videóit TikTokon) jól kell tudnia mindezt: ő maga jó genetikával született, és mióta a tudatára ébredt, görgeti maga előtt és építi – idővel konzerválja – ezt a tulajdonságát. Azok, akik hasonló cipőben járnak, ugyanezt teszik, ha van gyerekük, ha nincs. Ezt pedig a gyerektelen-gyerekes témára felfűzni egyszerű clickbait, aminek ismét tömegek dőltek be. Teljesen feleslegesen…

Nyitókép: Midjourney

The post Azért nézek ki 20 évvel fiatalabbnak, mert nincs gyerekem! appeared first on Igazinő.

Az egyik barátom, aki ezt mondta, sikeres művészi karrierről álmodott, a másik boldog házasságról és szép nagy családról. Közös pont (noha nem is ismerik egymást, csak felületesen), hogy mindketten ettől – és csak ettől – teszik függővé a saját boldogságukat, mióta világ a világ. “Mert akkor érzem, hogy szerethető vagyok, hogy nem senkinek születtem.” “Mert státuszt ad, hogy elég jó vagyok.” – mondják mindketten szinte szóról szóra ugyanazt, egymástól függetlenül. Újra és újra.

Nem képesek boldogok lenni a jelenben

Egyikük képtelen a flow-élmény öröméért alkotni a siker ígérete nélkül, a másikuk pedig nem képes élvezni a minőségi együtt töltött időt a partnerével annak tudatában, hogy az álomtárs –  akit amúgy imád – nem akar egy életre elköteleződni mellette. Ezt felfedezve azonban nem a saját korábbi álmaikat, vágyaikat keretezik át – vagy szakítanak azokkal -, hanem visszavágynak abba az időszakba, arra a pontra, amikor még elhitték, hogy “bármi lehet”. Amikor minden jobb volt, mert még az illúzióik vitték előre őket.

Két út áll előttünk

Úgy hiszem, ha egy sokéves, adott esetben évtizedes periódust azzal a felfedezéssel zárunk, hogy legféltettebb álmunk nem realizálódott, akkor alapvetően két út áll előttünk. Az egyik, hogy elfogadjuk a helyzetet, és átkeretezzük azt, amink van. Nem lettünk ugyan világhírű művészek, de van egy munkánk iránt érdeklődő szűk bázis, ráadásul egyre jobbá válunk a szakmában. Nem élünk ugyan 20 éve boldog házasságban öt gyerekkel, de van egy szuper párunk, akivel adott a közös hullámhossz, és az előző kapcsolatból is született egy klassz kiskölyök. 

Tudomásul vesszük tehát, hogy másképp történtek a dolgok, mint ahogy azt valaha elképzeltük és vártuk, de ami így megadatott, az sem kevés, az sem rossz. Sőt: rengeteg érték és szépség rejlik abban is. Nem is beszélve azokról az életleckékről, amelyeket az évek során adott, és amelyek által közelebb kerülhetünk akár az eredeti célokhoz is: a szélesebb körben elismert művészi tevékenységhez, a tartósabb, kiegyensúlyozottabb párkapcsolathoz.

Kép forrása: Unsplash

A másik út szintén adja magát. Mondhatjuk ugyanis azt is, hogy ha éveken, adott esetben évtizedeken át küzdöttem valamiért és ácsingóztam valami után, ami nem vált valóra, akkor tulajdonképpen itt az ideje annak, hogy új fejezetet nyissunk. Talán nem a művészet az én igazi utam, lehet, hogy inkább más irányba kellene koncentrálni az energiáimat. Lehetséges, hogy nem a herceg(nő)re kell várnom fehér lovon, hanem itt az ideje azt elérni, hogy először magamban, társ nélkül legyek boldog. Vagy tegyem ki az imádnivaló, de elköteleződést kerülő párom, és keressek olyasvalakit, aki ugyanazt akarja, amit én.

Sokan inkább a múltba menekülnek

Gyakran azonban azt látom, hogy az emberek nem az átkeretezést vagy a korábbi mintázattal való teljes szakítást – ami egyúttal durva komfortzóna-elhagyást is hozhat – választják, hanem inkább kétségbeesett vágyakozással húznának vissza oda, ahol néhai illúzióik rejtőznek. Abba a régi, pesti albérletbe… a diákévekbe… térben és/vagy időben oda, ahol még tiszta szívből “hitték, hogy bármi lehet”.

Bizonyos értelemben ez a leginkább kényelmes álláspont. Sírni, hogy kövérek és puhányak vagyunk mindig könnyebb, mint letenni a napi három sört és elmenni helyette edzeni. Ha egyszerűen csak visszavágyunk egy letűnt korba, a múltba, az illúziók világába, akkor nem kell a két fenti út közül egyiket sem felvállalnunk: kényelmesen kesereghetünk otthon az idők végezetéig, a langyos, híg végtermék oldalvizén evezgetve.

Most is lehetne bármi…

Az igazság azonban az, hogy nem csak ott és akkor “lehetett bármi”, hanem most, ebben a pillanatban is lehetőségek széles tárháza áll előttünk. Bármi lehet most is, de csak akkor, ha nem egyetlen lehetséges végkifejlet elfogadására korlátozzuk magunkat. Hanem inkább elfogadjuk, hogy többféle útja, módja, kerete is lehet annak, hogy elégedettek és boldogok legyünk, kiteljesedjünk. Most, a jelenben, nem pedig a múltban vagy a távoli jövőben…

Nyitókép: Unsplash

The post Addig volt jó a kapcsolatunk, amíg elhittem: Bármi lehet közöttünk! appeared first on Igazinő.

Bár a pár azt kérte, hogy a sajtó és a közvélemény tartsa tiszteletben a magánéletüket, természetesen azonnal kismillió találgatás vette kezdetét az okokkal kapcsolatban (adja magát: aki nyilvánosság előtt házasodik, az válni se tud másképp). Gabi „állítólag félrelépett, méghozzá a Fricska táncegyüttes egyik tagjával” – kapott szárnyra a pletyka. „Amúgy is egy hisztérika, súlyos generalizált szorongással és pánikbetegséggel, csoda, hogy Krausz eddig is kibírta mellette” – írja egy kommentelő. „Ugyan már, a sztárséfet se kell félteni, ő meg iszik, mint a kefekötő, megbízhatatlan, impulzív természet” – így a másik.

Természetesen azzal kapcsolatban is megindult az okoskodás, hogy vajon miként kommunikálja majd az egyház és a pápa felé a mélyen vallásossá lett Gabi a “sziklaszilárd örökkévalóságnak épített” (ezek az ő szavai) házassága felbomlását, egy ilyen lépés igazán nem illik a nagy magyar ősanya imázshoz. Sokan azon agyalgatnak, mi lesz a frissen vásárolt és épp csak berendezett luxusingatlannal, az óvodát épp csak megkezdett kislánnyal… no és persze a Krausz Gábor fél hátát elfedő Tóth Gabi-tetoválással. Súlyos kérdések ezek.

Elég erős az a kapcsolat, ami összeomlik, ha terhelés éri?

Persze van, ami még ennél is súlyosabb, mondhatni: rendszerszintű probléma. Olyasmi, ami messze túlmutat két celeb hangos válásán. Nagyon érdekesek ugyanis ezek az egyik napról a másikra felbomló szövetségek. Az ember akaratlanul is elgondolkozik azon, mi húzódik mögöttük. Általában két opció van. A egyik forgatókönyv: a páros kapcsolata csúnyán ráment egy nagy megrázkódtatásra, legyen az pozitív vagy negatív. Gyerekvállalás, költözés, építkezés, betegség, baleset, gyász, félrelépés… sorolhatnánk. Viszont ha így van, felmerül a kérdés: ha ezt nem bírta ki a kapcsolat, vajon elég erős volt-e valaha? 

Nem lehet, hogy nem két igazán – hosszú távon – kompatibilis, érett személyiség találkozott, hanem inkább két szeretetre vágyó, hormongőzös, függő ember nézte egymást rózsaszín szemüvegen keresztül? Hányszor van, hogy annyira vágyunk az igazi társra, aki majd meggyógyít minket, hogy aztán képesek vagyunk olyan emberbe is beleszeretni, aki karakterünk szöges ellentéte, netán a viselkedés némely pontom még trigger is számunkra? A lelkesedést pedig a hormonok aztán tüzelik, amíg ki nem pukkad a lufi – mondjuk úgy, az első igazi nagy próbatételnél, az utca végén balra.

Forrás: Unsplash

Aztán persze az is egy forgatókönyv, hogy nem kell minden szövetségnek örökké tartania. Ebben a kapcsolatban ennyi volt, minden ember állandóan változik, nem lehet két lábbal ugyanabba a folyóba lépni… és Tóth Gabi és Krausz Gábor a jelek szerint nem ugyanazon az úton indult el a változás útján. Van ilyen – tiszteletben kell tartani a döntésüket, mert bizonyára így is rengeteget tanultak egymástól mindketten. Valid forgatókönyv, ki vagyok én, hogy számon kérjem az Isten és ember előtt tett esküt? Elsősorban önmagához legyen hű mindenki.

Könnyebb úgy lezárni, hogy tudjuk: mindent megtettünk

Bármi is van azonban a hirtelen szakítás mögött, egy dolog azért szöget ütött a fejemben: láthatóan egyik napról a másikra változott a terv. Sok ilyen kapcsolatot látok, tapasztalok, magam is átéltem már hosszú kapcsolatban: nyáron még lángoló szerelem, ajándékok, a közös jövő tervezgetése, de ősszel már úgy érzi az egyik – vagy mindkét – fél, hogy nincs helyük egymás mellett, eljött az ideje az elengedésnek. A kettő között pedig nem látom a kísérletet arra, hogy megjavítsák, ami elromlott: nem látok nagy beszélgetések utáni komoly változtatásokat, ultimátumot, terápiát, külső segítségkérést.

Azt, hogy Krauszéknál mi volt a helyzet, persze nem tudhatom, talán már régóta szenvedtek együtt, talán túl vannak ezer ígéreten és megbocsátáson, és egy komoly párterápián. Könnyű, túlzottan is könnyű kisétálni egy házasságból, ha sérelem éri az embert, ha telítődik az egója, ha ő maga is változik épp ezerrel és abban a pillanatban máshol látja a boldogságot. Tartok tőle viszont, hogy ha esélyt se adnak egymásnak, a következő partnerrel ugyanazokat a hibákat követik majd el – Krauszéknak őszintén kívánom, ne így legyen. Már csak a kislányuk miatt is…

Hiszem, hogy ha egyszer tönkremegy az, amit örökéletűnek hitünk, akkor érdemes visszanyúlni az aranytartalékhoz – az első két évhez – és megtenni mindent, hogy javuljanak a dolgok. Aztán ha nem megy, mert annyira megváltoztunk mindketten, hogy nincs értelme tovább korlátozni magunkat a másik kedvéért, még mindig dönthetünk úgy, hogy külön folytatjuk: csak éppen annak biztos tudatában, hogy mindent megtettünk azért, hogy menekülni ne kelljen. Hogy (újra) együtt legyen jobb, mint külön.

Nyitókép: facebook.com/tothgabimusic

The post Tóth Gabi és férje válik – hetek alatt is össze tud omlani egy házasság? appeared first on Igazinő.

Újra és újra terítékre kerül a mozaikcsalád víziója: mit csináljak a számomra vonzó férfi – vagy éppen nő – gyerekével, egyáltalán: belevágjak-e egy ilyen “előzményes” kapcsolatba? Nos, a kérdésre nincs egyértelmű válasz, egy dolog azonban biztos: a párom gyereke is a csomag része, ebből érdemes hát kiindulni.

Az egész családját vállalod

Amikor elköteleződsz egy társ mellett, sosem csak magát a férfit (nőt) választod, hanem az egész csomagot, amivel érkezik. Az összes jó és rossz tulajdonságát, a traumáit, ami ezekhez vezetett, ezzel együtt pedig a le-föl menő vérvonalát. Az, hogy az utóbbival mennyire szoros a kapcsolat, változó: van, aki már szakított a mérgező szüleivel, esetleg felnőtt gyerekei vannak, akik külföldön élik a maguk életét. Ettől még persze ők is a csomag részei.

A legtöbbször azonban az új szerelem gyermeke nagyon is közel van, a mindennapok része. Szeretni nem muszáj (de persze előnyös, hiszen mindnyájatok életét megkönnyíted ezzel), elfogadni azonban kötelező. Ha úgy érzed, képtelen vagy együtt élni – szó szerint – a harcos kamaszlánnyal vagy a rendetlen, ADHD-s kisfiúval – netán alapból gyűlölöd a gyerekeket -, a legjobb, ha eleve bele se mész a kapcsolatba.

A gyerek nem egy átmeneti nehézség

A gyerek ugyanis ugyanúgy a csomag része, ahogyan az új párod kevésbé előnyös tulajdonságai: az hogy horkol, esténként megiszik három sört, valamint sose mosogat el maga után. Míg azonban a rossz szokásokat kellő önismerettel és önfegyelemmel le lehet tenni, a gyerek akkor is a társad életének része marad, ha idővel felnő és elköltözik. Ha tehát képtelen vagy elfogadni a helyzetet vagy magát a gyereket, bele se bonyolódj a történetbe, hiába érzed most úgy, hogy a világ legjobb pasiját (nőjét) fogtad meg magadnak.

Kép forrása: Unsplash

Ha ezzel megvagy, emlékeztetlek: a csomag további bónusza annak a gyereknek az anyja (apja) is. Jó esetben nem, vagy alig találkoztok, de bizony előfordulhat, hogy így is az agyadra megy: mert másképp nevel, mint ahogy te tennéd, mert nem tartja magát a megbeszéltekhez, mert követelőzik és hisztizik, netán zsarol. Szerencsére azonban ezek inkább a ritkábbik esetek: a környezetemben a legtöbb anya (apa) úgy küldi láthatásra a gyerekét, hogy örül, hogy plusz egy helyen szeretik és törődnek vele, az exe új társát pedig elfogadja olyannak, amilyen. 

Ahhoz, hogy elkerüld a nagyobb drámákat és a kisebb súrlódásokat, íme, néhány egyszerű, de életmentő szabály:

Tehát még egyszer a legfontosabb: a gyerek a csomag része.

A személyisége, a karaktere, a neveltetése és mindaz, amennyi időt, pénzt, energiát igényel. Nem kötelező felvállalni a csomagot, de ha megteszed, abszolút kötelező elfogadni és erősen ajánlott szeretni minden tartozékát.

Az idő, pénz, energia a gyereknek jár, nem a párod exének.

Ha tehát a szülőpár felez minden költséget, vagy a különélő fél tartásdíjat fizet, neked el kell fogadnod, hogy annyival kevesebb a párod büdzséje. Ahogyan a szabadideje is kevesebb a gyerekkel töltött minőségi idő és a kapcsolódó logisztika miatt.

Tedd rendbe magad lelkileg!

A mozaikcsaládban a megfelelő önismerettel és egészséges önbecsüléssel rendelkező emberek képesek csak a boldogságra. Ha megállás nélkül amiatt szorongsz, hogy a párod vissza fog menni az exéhez a gyerek miatt, vagy stromfolod magad, amiért nektek kettőktöknek (még) nincs közös gyereke, akkor jobb, ha bele se fogsz az egészbe. Nem vagy érett ehhez a konstrukcióhoz (lehet, máshoz sem – bocs).

Kép forrása: Unsplash

Nyugi, nem kell, hogy a gyerek anyja (apja) légy.

Van már neki. A komoly döntésekben a párod és a gyerek másik szülője a kompatibilis. Ötletelhetsz, adhatsz tanácsot, de övék a felelősség.

Soha ne mondj semmi rosszat a gyereknek a másik szülőjéről!

Akkor se, ha igazi hárpia (gonosz manó). Kezeld a helyzetet semlegesen, higgadtan, a tényekre szorítkozva! Ha eldurvul a helyzet, a saját határaidat természetesen húzd meg!

Soha ne szidd a gyereket az apjának (anyjának)!

Ebből nem kerülhetsz ki győztesen, úgyis mellé fog állni. Jobban jársz, ha segítő szándékú tanács formájában, a megoldást keresve hozakodsz elő egyébként jogos kritikáddal. (Egy egészséges kapcsolatban mindent meg lehet beszélni.)

Ha ezekhez a szabályokhoz tartod magad, nem lesz semmi baj. A gyerek örülni fog, hogy még egy ember van az életében, akire számíthat, te pedig megélheted a családélményt úgy, hogy kevesebb felelősséget vállalsz, mintha magad szülted (nemzetted) volna a csemetét. Win-win – de ne feledd, nem mindenkinek való konstrukció ez sem!

Nyitókép: Unsplash

The post A párod gyereke a csomag része: te döntöd el, így is akarod-e appeared first on Igazinő.

Igen, ott lebeg előttünk legalább egy nagymama vagy dédmama képe, aki műszálas otthonkában, vidéki Kádár-kocka kúriáján várta az évi kétszer hazalátogató, egyébként külföldön élő fiát, akivel aztán az első két órában összevesztek, majd összeszorított ajkakkal ülték végig a Mónika-show tizenhatodik ismétlését a szakadt bőrkanapén. Közben a folyton zsörtölődő “ember”, ha nem vitte még el a mája, saját készítésű házi borral traktálta az ifjút, aki alig várta, hogy szabadulhasson a vaskos káposztaszaggal, naftalinnal és gyógyszerillattal átitatott rémálomból … – No igen, ez valóban magány, a legrosszabb fajtából.

Szó sincs azonban magányról, ha a szíved nyitott marad, és hasonló gondolkodású, értékrendű társasággal jársz össze, vagy akár költözöl egy kupacba. Az osztálytársaimmal mindig azon mulatunk, hogy az üzletben leginkább jártas társunk alapít majd egy prémium idősek otthonát, ahova mi 90 fölött jelentős kedvezménnyel bekerülhetünk, és végigmulatjuk majd életünk utolsó tizenöt évét… Mert igen, mi jó eséllyel tovább élünk majd, mint őseink, és ha vigyázunk magunkra, az orvostudomány segítségével jobb egészségi állapotnak is örvendhetünk majd.

A kevésbé drága mediterrán nyaralóhelyeken – Ciprus, Málta, görög szigetek – az érettségit ünneplő és  legénybúcsúra érkező fiatalok mellett, minden évben találkozunk brit nyugdíjasokkal, akik hajnalig énekelnek, kaszinóznak, beszélgetnek. A nagy teljesítménytúrákon mindig vannak 70 pluszos indulók, akik alkalmasint az ország másik végéből érkeztek a hegyekbe hajnalban – ők már ingyen utaznak, úgyhogy nem bajlódnak tankolással, pályamatricákkal. Valahogy én is így képzelem el az időskort, ha megélem: fizikailag épen, szellemileg nyitottan, anyagilag stabilan, megragadva minden kínálkozó lehetőséget.

Követek a YouTube-on egy 70 éves amerikai nőt, aki öt éve eladta a házát, vett egy kisteherautót – akkorát, ami épp csak egy kombi hossza – és azóta azzal járja a világot. Előkelő éttermekben eszik, hiszen nincs rezsije, a napelem nem kerül pénzbe. Kezdetben tartott attól, hogy életmódja elszigeteli majd, de épp ellenkezőleg: hasonszőrűekből sokkal több barátja lett, mint valaha volt, és hol az egyik gyereke családját látogatja meg, hol a másikat. Ilyenkor nem telepszik rájuk, nem zavarja őket, elvan a maga kis mozgó otthonában, a kertben vagy az ház előtt. Lehet a minőségi együttlétre koncentrálni.

Idős korra, ha most jól építkezel – szerencsés esetben persze előbb -, megtanulod azt is, hogy önmagad legjobb társasága csak te lehetsz, és már áhítod azt, hogy eleget legyél kettesben önmagaddal. Még az életközepet is alig értem el, de már most látom a különbséget: huszonévesen folyton kívülről vártam a megerősítést, állandóan igényeltem, hogy legyen kihez szólni, hétvégente pedig mindenképpen nagy társasággal kellett mulatoznom. Aztán szépen letisztult ez is: még mindig eljárok olykor társaságba, de ma már sok időt szeretek egymagamban is tölteni – kell az egyensúlyhoz.

Forrás: Unsplash

Nem akarok egyedül megdögleni – cseng a fülemben, és továbbra se értem. A teljes élet döntés kérdése, és miért ne dönthetnénk úgy, hogy egész életünkben értékes, építő társaság vesz körül minket akkor is, ha ezért időről időre ki kell lépnünk a komfortzónánkból? Egy ilyen tudatállapotban még akár egy társ is befigyelhet, akivel az életet úgy osztod meg, hogy közben mindketten teljes emberek maradtok, nem egymást eszitek, miközben társas magányban függtök a másiktól… Van egy idős barátnőm, aki 70 évesen találta meg élete szerelmét, és ő mindig azt mondja: ne abból indulj ki, hogy milyenek a 70 fölötti pasik, hanem abból, hogy neked csak egy kell, aki hozzád való… Az pedig már reális elképzelés, hogy az az egy ember rád találjon. Hát még, ha vannak többen is, akikkel kompatibilisek vagytok…

Végül pedig, ha eljön a vég, oda mindenki egyedül megy – csak épp nem mindegy, mennyi szeretettel és tudatossággal felvértezve. Ez pedig csak rajtunk múlik.

Nyitókép: Unsplash

The post “Nem akarok egyedül megdögleni!” appeared first on Igazinő.

Vannak, akik azt mondják, az elején jobb, ha finoman győzelemhez segítjük, hogy megízlelje annak édes ízét, ezáltal motiválttá váljon – de legalábbis ne verje ki a palávert, miközben visítva feldönti a bábukat. Én azt mondom, fölösleges ceremóniázás, a valóság elhazudása ez, ami később csak még több frusztrációt szül.

Érettségnek megfelelő játék

Kezdjük az elején. A gyerek mindig olyan játékot kezdjen el játszani, amihez elég érett. Társasjáték esetén fel tudja fogni a rajtot, a célt és a szabályokat, sportjáték esetén fizikailag képes arra, hogy elérje a kosarat, megrúgja a labdát, befusson a kör közepére. Az, hogy ezekben még nem tökéletes, nem baj: kaphat, sőt, kapjon is segítséget! Legyen ott a felnőtt, mutasson rá, hogy így vagy úgy érdemes lépnie, emelje föl, léptesse közelebb a kosárhoz, hogy be tudja dobni a labdát. Érezze azt, hogy figyelnek rá a játékban, fontos az, hogy megértse, mi kell ahhoz, hogy jól teljesítsen a játék célja érdekében.

Ha ezek a feltételek teljesülnek – érettség és segítségkapás -, a gyerek teret kap ahhoz, hogy egyre jobbá, gyakorlottabbá, rutinosabbá váljon a játékban. A következő lépés nem is őt, hanem a szülőt, vele játszó felnőttet érinti: el kell fogadni, hogy a 3-4 éves gyerek bizony balhézni fog, ha élete első szabályjátékában nem ő ér először célba. Visítani fog, mert életkori sajátosság, hogy még nem tudja úgy kezelni a frusztrációt, mint egy idősebb gyerek vagy egy felnőtt. Ezt azonban ugyanúgy – ha nem jobban – meg kell tanulnia, mint a szabályokat a játékban. Ami azt illeti, ez az egyik legfőbb célja minden játéknak.

Jót akarunk rövid távon, de hosszú távon ártunk

Lehet, hogy jót akarunk, amikor a legfiatalabb játékos kedvéért meghajlítjuk a szabályokat és hagyjuk, hogy ötöt lépjen egy helyett, vagy nem ütjük ki a bábuját a cél előtt, bár épp oda tudnánk csak lépni. De ilyenkor a valójában csak elodázzuk a hisztit, nem elegánsan túllépünk rajta, rövid vigasztalás kíséretében. Ha ugyanis ezeket megtesszük, hol a határ? Mi választja el az első szabályhajlítást a következőtől, és mi garantálja azt, hogy a gyerek a következő körben nem kezd hisztizni pusztán azért, mert nem azt mutatja a dobókocka, amit látni szeretne rajta? És ha mindent meghajlítunk, hol marad a játék, hol marad a valóság maga?

A hiszti az elején természetes, kis nyugtatás után a szabályok meghajlítása nélkül haladjunk tovább. Mutassunk példát: mi magunk kacagjunk egy nagyot, ha épp veszítünk. Mutassunk rá a játék fonákságára: hogy sokszor utolsókból lesznek az elsők és fordítva, és hogy a szerencse forgandó, nem minden rajtunk múlik.

Visszavágó játék  – lehetőség, hogy nyerjen

Ahogy telik az idő és gyűlnek a tapasztalatok – magukkal az analógiákkal – a gyerek egyre kevesebbet fog balhézni, ha nem ő nyer. Az ötévesem ma már nyújtja a kezét, ha veszít, és mosolyogva gratulál. “Visszavágó?” – kérdezi. Mindig legalább két kört játszunk, hogy erre lehetősége legyen. Ha szériában veszít, bizony még elkámpicsorodik, de már nem balhézik: ilyenkor mindig átbeszéljük, mi volt a vereség oka. Nem figyelt oda, kiütésre játszott, vagy egyszerűen fantasztikus stratégiát vitt végig, de a szerencse épp nem neki kedvezett.

Forrás: Unsplash

A gyerekek lassan, fokozatosan, tanulják meg kezelni a vereséget, és annak útján egy sor egyéb érzést. A győzelmet is, amit illik méltósággal, szerényen viselni, de megélni annak örömét – az örömöt, ami csak úgy lesz teljes, ha a vereséget is átéltük már, hiszen fekete nélkül fehér sem létezne. A szülő nem tehet mást, minthogy mindebben a gyereke mellett áll, vigasztalja, cirógatja, később átbeszéli vele a lehetséges okokat. Gondoljunk bele, az életben sem lesz lehetősége arra, hogy a valóságot mindig a csemete saját aktuális igényeihez igazítsa, megóvva őt minden csalódástól. Abban viszont élete végéig mellette lehet a szülő, hogy átsegítse őket azon…

Nyitókép: Unsplash

The post Hagyjuk-e a gyereket nyerni a játékban? appeared first on Igazinő.