Hányom a keresztet, lóbálom a rózsafüzért, csak távozzon tőlem…! De mivel tudom, hogy ez sem a normális hozzáállás, majd idővel elunom a távoltartó füstölő lóbálását, és majd ha nem a patás ördögöt látom a férfiakban, egy megfelelő társ is mellém szegődik. Ha mégsem, nem dőlök a kardomba, mert egy ideje jól érzem magam a saját társaságomban is.

Agyalhatnék azon, hogy megy az idő, öregszem, vagy mifene… Ehelyett élvezem, hogy élek. Igyekszem minden napot megélni a maga pozitív és negatív hozadékával együtt. Mostanra megtanultam, hogy ha fáj valami, ne meneküljek, hanem átéljem, és akkor hamarabb szabadulok. A jó dolgokat duplán értékeljem, úgy mint egy jó programot a családommal, egy jó retro bulit a barátnőkkel, amikor felszabadultan fájósra táncolom a lábam, egy tóparti sétát, egy jó ételt, bármit, ami örömet csempész az életembe.

Egyedülálló nőként nem lapozgatom a naptárat, és számolom az éveimet, ha esetleg egy fiatalabb férfi próbál a közelembe férkőzni. Nem agyalok azon, hogy ez most meddig fog tartani, vagy milyen kifutása lesz… Teszem, amit a kedvem és az érzéseim diktálnak. Már megmosolygom azokat a harmincasokat, akik rettegnek az idő múlásától, pedig ha tudnák, hogy csak rajtuk múlik, milyenné teszik!

Ha tudtam volna, mennyi időt pazarlok majd el rettegéssel és aggodalmaskodással, bizonyára nem tettem volna ezt magammal éveken keresztül… Elmúltam ötven? Na és?! Felneveltem két gyereket, férjhez adtam őket, kaptam két unokát, ápoltam a szüleimet halálukig, és elváltam. Először nem tudtam, mit kezdjek magammal, elfogyott a feladat.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán egy durva mélypont után, ötven évesen leérettségiztem, és azóta két szakmát tanultam, amelyeknek hasznát veszem. Amikor tehetem, nyakamba veszem a világot, egy hátizsákkal a kocsim hátsó ülésén. Élénken érdeklődöm a technikai újdonságok iránt. Instán posztolok, tiktokozok, mindezt a magam diktálta jóízlés határain belül. És nem muskátlis a profilképem a Facebookon.

Ha úgy akarom, cipőmet lerúgva, mezítláb, dübörgő zenét hallgatva vezetek haza vasárnap hajnalban egy jó buli után, és a szám ég egy fiatal fiú csókjától! Idegen nyelvet tanulok, és olyan izgalommal készülök a vizsgára, mint egy gimnazista. Az életem rendben van, én irányítom, és rajtam kívül senki véleménye nem érdekel! Csak a boldogtalan ember ítélkezik, a boldog éli az életét, és nem a máséval foglalkozik.

Meg kellett tanulnom ÉLNI. Nem felelőtlenül, hanem kellő felelősségtudattal. Mostanra értékelődött fel igazán az idő, amellyel olyan pazarlóan bánik az ember, míg azt hiszi, van belőle bőven… Nem kell, hogy bárki úgy éljen, ahogy én, vagy ugyanazok a dolgok legyenek értékesek, mint nekem, hiszen nem vagyunk egyformák, és nem egyformák a körülményeink. Csak találja meg magát a világban.

Ne csak a drámát vegye észre az életében, hanem az örömöket is! Rendelkezzen kellő önismerettel, és ha az nehezére esik, kérjen hozzá segítséget. Ki meri mondani, hogy már késő bármihez? Ki szabhat határt nekünk azért, mert elmúlt az életünk egyik fele? Ki mondja, hogy a 21. században még mindig konvenciók szerint kell élnünk?

A mai ötvenes nőkből árad az öntudat, és készek az önmegvalósításra!

Minden ilyen korú nőnek azt kívánom, hogy legyen kellő bátorsága önmagába nézni és feltenni magának a kérdést: mit is szeretnék tenni az elkövetkezendő időmben? Mi az, amit a körülményeim megengednek, hogy megéljek? Volt-e valaha ilyen szép korszaka az ötvenes nőknek? Mindig van választásunk, ezt kellene szem előtt tartani. Te melyiket választanád, felmérve a lehetőségeidet? Az édeset vagy a keserűt? Kezdjünk el élni, hogy sok jóra tudjunk emlékezni!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post 50 évesen, gyógyuló társfüggőként jobban érzem magam mint valaha! appeared first on Igazinő.

Természetesen az egy-egy adott cikk alatt megjelenő kommenteken is elidőztem, és feltűnt valami. Rengeteg egyedülálló – főként nő – írta oda az írások alá, hogy „Bárcsak jönne már az, aki engem igazán szeret!” Meghökkenve olvastam el a kommenteket újra és újra. Tulajdonképpen mire is vágynak ezek a nők? Egy párkapcsolatban mi is lenne a fontos? Azt gondolom, az, hogy ne csak engem szeressenek, hanem én is szerethessek!

Rengeteg olyan kapcsolattal találkoztam már, ahol egyik vagy másik fél megelégszik azzal, hogy a párja odavan érte, ő pedig félgőzzel működik benne. Hiszen neki csak az a fontos, hogy ő piedesztálra legyen állítva, imádva legyen, mindeközben pörög éjjel az ágyában álmatlanul jobbról balra, aztán balról jobbra, mert

a/ Nem érzi jól magát a bőrében, és nem érti, hol van a párkapcsolatában szar a palacsintában, vagy nem mer szembenézni vele. (És most e sorok írója kajánul elmosolyodik: sokan vannak így, ugye?)

b/ Más férfiakról ábrándozik, de szüksége van arra, hogy legyen mellette egy biztos pont. És a világ minden kincséért se szállna ki egy olyan kapcsolatból, amelyben a hátsó része fényesre van nyalva, és az anyagi biztonságát sem adná fel. (Ismét kaján mosoly)

Forrás: Pexels

Én is egyedül élek, és lett volna nem egy olyan férfi, aki a tenyerén hordozott volna, ha… És itt a lényeg. Nem alkuszom. Nekem nem elég, ha szeretve vagyok. Ha a Náncsi nénikém győzköd arról, hogy „De hallod, kislyányom, olyan rendes gyerek ez a Béla, lehozná neked a csillagokat is, jódógod lenne mellette, van háza, szekere, szeret nagyon, hát mi kell még?”, akkor sem!

Komoly problémával küzd a szingli sereg a 21. században, ha már azzal is megelégedne nagy magányában, ha őt szeretnék. Hogy mi kell még? Az az igen jelentőségteljes momentum, hogy én is szeressem. Hogy vonzódjak hozzá. Hogy meglegyen az a fránya kémia. Mert hozzám bizony ne érjen egy ujjperccel se az a férfi, akinek én vagyok a legnagyobb vágya, de részemről az irányába meg sem mozdul semmi!

Sokaknak elegendő, ha kibiggyeszthetik a Facebookra, hogy kapcsolatban vannak. Van, akinek kielégítő a tudat, hogy „van valakije”, mindegy, kicsoda, csak szeresse, és ő ne csúfoskodjon szingliként szégyenszemre évek óta. Azt mondják néhányan, ha jó, idővel megjöhet a vonzalom is… Régen is házasodtak így, aztán megszerették egymást.

Azt gondolom mégis, hogy ha az első pillanatban nem mozdít meg benned semmit a pasi, hiába rendes, kedves, udvarias, és minden szempontból megfelelne neked, amihez nincs köze a kémiának (és ez fordítva is ugyanígy érvényes), akkor az később se fog. És ezzel nemcsak a saját idődet rabolod, hanem a másikét is. Nincs jogod ezt tenni se magaddal, se a másikkal.

Kedvenc írótársam, Pechál Péter egyik legutóbbi írásában igen jól megfogalmazta: akinek a mennyiség számít, nem a minőség, az bizony igénytelen. (Persze ő férfiként egészen más kontextusból láttatta a problémát.) Igénytelen embernek bárki jó. Akárki. Igényes nőnek/férfinak az a Valaki kell, akinek vágyik a közelségére és az érintésére, és nem húzódik el tőle. Akitől, ha meglátja vagy rágondol, még a nap is szebben süt. Akinek lehet, hogy nincs hatlovas hintója, de van vele közös kémia, olyan, amelynek a Mengyelejev-táblázat is csak jelenthet.

Azt gondolom, hogy nem érdemes megalkudni csak azért, hogy legyen valakid.

Mert később ez megbosszulja magát, és egy idő után a másik fél sem tudja, mi is a baj veletek, miért nem működőképes a dolog, amikor ő mindent beletett, te mégsem vagy boldog mellette.  Nyilván ne a kamaszkori szerelmek hormonháborús érzelmei után ácsingózzunk felnőttként, mert az puszta vággyá formálódik a nagykorúság után, de kell, hogy legyen tűz bennünk, még a B oldal pörgésekor is a másik iránt!

Lehet, hogy idealista vagyok. Lehet, hogy bilibe lóg a kezem, de nem alkuszom, és te se tedd, a magad érdekében! Ha nincs kémia és szerelem, akkor inkább egyedül, mint egy olyan kapcsolatban, ahol bár szeretnek, nem tudod viszonozni!

Nyitókép: Pexels

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ! Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címre.

The post Mindegy, csak legyen valakid – csoda, hogy boldogtalan vagy?! appeared first on Igazinő.

Na nem azért, mintha annyira tetszett volna, hanem azért, mert a bennem lévő meglehetősen érzékeny műszer biztosítékát kiverte. Elgondolkodtam… Ugyan hogyan kell harcolni egy nőért? Egyáltalán hogy kell harcolni bárkiért? Kivel harcolj? A jelenlegi pároddal? Már ugrik a dolog, mert egy igazi férfi, amint megtudja, hogy neked van férjed, párod, pasid, megköszöni szépen az ismerkedést, és továbbáll.

Ha nagy a kémia közöttetek, akkor választás elé állít, valamint közli, hogy amíg neked van valakid, addig semmi dolgotok egymással, majd elcsattog a lovagi páncéljában, és elvágtázik a lován a naplementébe. Szerintem az igazi férfi nem vesz részt a kettős játszmában, bír a farkával, és odébb áll. Persze, lehet, hogy szívesen látna egy lövésre az ágyában, és eljátszik a pajzán gondolattal, hogy mi lenne ha… De nem teszi.

Az is lehet, hogy a férfiúi összetartás miatt, de mindenképpen nemet mond. Mert a pasik között még talán működik a betyárbecsület. A „nem” szócskával kellene ölre mennie? Ahhoz ajánlom az értelmező kéziszótárat, mely egyetlen pillanat alatt fegyverletételre presszionálná.

Egy férfi (és igazi férfiról beszélek) a mellett, hogy megadja neked a kellő tiszteletet, tartással rendelkezik. Mert nem csak nekünk nőknek kell szajkózni, hogy legyen tartásunk, a férfiakra ez ugyanúgy vonatkozik. És ha már birtokában van annak a bizonyos tartásnak, akkor érti, ha visszautasításban van része. Ha esetleg ez ezidáig nem lett volna neki, igyekszik mihamarabb beszerezni némi önismerettel és egészséges etikára való hajlandósággal.

FORRÁS: UNSPLASH

Az igazi férfi nem mászik vissza az ablakon, ha kiteszed az ajtón, mert van benne tartás. Nem szobrozik a házad előtt, nem alszik a küszöbödön, és nem ordítja a szomszéd ház tetejéről mint valami elcseszett trubadúr, hogy nélküled élni sem tud! A fent felsoroltakon kívül, nem vesz részt csikicsuki játszmákban.

Nem oson suttyomban a szekrénybe, ha a hites urad hazatér, és nem mászik ki természetes bőrszerkóban az ablakon, és lógatja a gravitációnak nem örülő koronaékszereit a fagyos aszfalt irányába. El sem jut odáig. Kivel harcolhatna még? Kivel kellene megküzdenie? Veled? Veled, aki a harc tétje? És ha veled kell megharcolnia a kegyeidért, az hova vezetne?

Netán arra hivatkozna, hogy „érzi rajtad”, hogy ezt te is akarod?

Miféle szeretetkoldusnak nézne téged, akinek ha megtalálja a gyenge pontját, és rést ütve rajta Waterloot játszik a szívedben, és elfoglalja a helyet? Szóval, kivel is kell harcolnia annak a férfinak? Harcolni erős nővel lehet, de vele meg nem érdemes. Mert az tartja magát a határaihoz, és nem engedi, hogy a demarkációs vonalát bárki átlépje, egyetlen centivel sem teheti beljebb a cipőjét.

Erőkifejtés nélküli kézmozdulattal viszi padlóra a talpig csatára felfegyverzett pasast, ha nem akar közeli kapcsolatba kerülni vele. Egy igazán egyenes párkapcsolat nem kezdődhet csatával. Úgy gondolom, inkább békével, közös igennel, harc nélkül. És ha szerencséjük van, egy életen át zárva lesz a fegyverszoba ajtaja.

Nyitókép: Unsplash

The post Ha egy nőért harcolni kell, akkor nem érdemes érte küzdeni… appeared first on Igazinő.

Tegye fel a kezét, aki úgy talált párt, hogy teljes egész volt! Hogy úgy érezte, bár évek óta egyedül van, és vágyna egy társra, de egésznek érzi magát. 100 százalékosnak. Létezik ilyen? Alapvető igényünk (kevés kivétellel), hogy társunk legyen. Előfordul, hogy valaki elveszíti a párját, mert meghalt, és képtelen kapcsolódni máshoz. Mert a halál a szerelmet nem oltja ki. Ezen tulajdonképpen semmi csodálkozni való nincs.

Pont annyira semmi meglepő nincs ebben, mint abban, hogy a szerelem nincs korhoz kötve. Igen, ahhoz is kell idő, míg az ember elgyászolja a volt szerelmet – akár ő hagyott el, akár őt hagyták el. De hogy melózzon magán évekig, mert azt gondolja, nem elég jó, nem elég tökéletes, aztán szép lassan eltelik az élete, ez nettó marhaság. Vagy olyannyira megszokja a nagy igyekezet közepette, hogy egyedül van, hogy már tényleg alkalmatlanná válik arra, hogy elviseljen maga mellett egy másik embert.

Miféle megfelelési kényszert generál bennünk a sok okos megmondó? Mert lehet, hogy a fejünkben ott a kép, hogy majd mikor leszünk készen, de ez olyan lehet, mint a csacsi esete, akinek az orra elé lógatnak egy répát, az a nyomorult meg csak lohol utána, de sosem éri utol. Mert az gondolja, még nincs készen. Kapásból utasítja el a jelentkezőket, akiknek meglehet, pont úgy lenne jó, ahogy van.

De a belső görcsök, a tökéletesre való törekvés olyan csúszásokat csinálnak benne, amik miatt azt érzi: így, a jelen állapotában a kutyának nem kellene. Mert még félkész. Benne vagyok a korban rendesen, és rá kellett jöjjek, hogy régen minden egyszerűbb volt. A fene nem gondolkodott azon, hogy mégis milyenek vagyunk, megfelelőek vagyunk-e.

Ha nem jött össze a vágyott kapcsolat, sírtunk két napot a Je’taime című számra, majd kifújtuk az orrunkat, és mentünk (éltünk!) tovább. Nem elemezgettük agyon se magunkat, se a másikat. Ha nem volt jó, szakítottunk, ha jó volt, leéltünk vele egy életet, vagy néhány évet, és ha nem működött, elváltunk csendben, nem a világba harsogva, és mindenki megtartotta magának az okokat és a problémákat.

FORRÁS: UNSPLAS

Ha pedig jó volt, a fene se nézte a mérleget meg a centiket, a belső értékeket, erősséget, faszalányságot, hanem egyszerűen boldogok voltunk. Úgy voltunk jók nekik, ahogy voltunk. Nem formáltuk magunkat, nem tekintettünk örök elégedetlenkedőként magunkra. Azt hiszem, az emberek többségének tényleg az a baja, hogy túl van bonyolítva a világ.

Nem gondolom, hogy homokba kellene dugni a fejünket, és nem kívánok a „bezzeg régen minden jobb volt” demagógiájába esni, egyszerűen csak besokalltam. Ma már mindenki jobban tudja, mi a jó, és nem fél ennek hangot adni különböző portálokon. Tele a világ kanapé pszichológusokkal és életvezetési tanácsadókkal.

Holott önmagunkon kívül ezt senki nem tudhatja jobban, hogy vagyunk jók.

Se az internet világa, se egy másik, az életünkbe okoskodó ember. Ahogy azt sem tudhatja más rajtunk kívül, hogy milyen emberre van szükségünk. Le kéne szoknunk a túlelemzésről. Felemelni a fejünket, látni, és élni az életet. Talán több esélye lenne az egymásra találásnak.

Nyitókép: Unsplash

The post Nem érzem magam egésznek, ha hiányzik belőlem a szerelem! appeared first on Igazinő.

Ami legjobban kihoz a béketűrésből, amikor azt hallom sok nőtől, hogy belevágnak egy kapcsolatba úgy, hogy a másik fél még éppen csak kilábalt egy előző szerelemből. Azt is hallom panaszként, hogy az új jelölt még nagyon sokszor szóba hozza az exet. Hogy ő mit szeret csinálni, mit csinált másként, a leggaládabbnak mégis azt gondolom, amikor szidja, mint a bokrot.

Nyilván vannak sérelmek egy lezárt kapcsolat esetén, de nem biztos, hogy jó irány az, amikor a következő kiszemeltnek tartanak erről kiselőadást. Ha ilyen helyzetben találod magad, akkor ott bizony vannak érzések – és nem a te irányodba. Miért akar bárki is új kapcsolatot, ha magában még nem zárta le a régit?

Miért ereszt szürke felhőt egy randevúra az, aki úgy gondolja, hogy itt az ideje továbblépni és valaki mással próbálkozni? Ha ez a másik felet nem is zavarja (látszólag), a kezdődő kapcsolat soha nem lenne olyan tiszta, amelyben teljes összeolvadás várható.

Mert a visszanyúlkáló félnek még valószínűleg hiányzik a másik, az ex, és talán az újban is azt a valakit keresné, akit oly gyakran emleget. De te nem ő vagy. Nyilván nem várható el, hogy valaki, mint egy zsilipet, lezárjon maga mögött mindent, és elfelejtse, mi volt a múltban.

FORRÁS: UNSPLASH

Vannak dolgok, amelyeket magunkkal kell hoznunk. Az elkövetett hibák következményeinek emlékét, a tanulságokat, és a szép emlékeket is. De fel kell fogni, hogy aminek vége, annak vége, és nem terhelhet azzal, hogy a sirámait rád ontja.

Aki még nem vágta el a másikhoz kapaszkodó gyökereit, az még nem lát reálisan, és joga sincs ahhoz, hogy új liánként beléd kapaszkodjon.

Ki kell, hogy tépje magát az elmúlt érzésekből. Ne engedd, hogy ezt tegyék veled. Lehet, hogy izgalmas új kaland vagy, de erre a szerepre biztos nem vagy alkalmas, és te magad sem erre vágysz. Nem engedheted a szívedbe gömbölyödni, amíg az övé másért dobog.

Ne fogja meg a kezed, amíg gondolatban a másikét fogja! Ne akarja a te hangod hallani, amíg a másikét hallja a fülében! Senkinek nincs joga ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neked azzal, hogy míg te tisztán és teljes erőbedobással kezdesz bele az ismerkedésbe, ő még az exéhez ragaszkodik.

Megértő lehetsz. De többet érdemelsz annál, hogy pótszere legyél valakinek. Többet akarsz a másodhegedűs szerepénél, a „ha nincs ló, jó a szamár is” pozíciónál. Ne légy gyógyír a fájdalmára, amivel azt gondolja, kihúzhatod az érzelmi mocsarából! Idővel valószínűleg kilábal a helyzetéből, de ezt a problémáját nem neked kell megoldanod.

Az elmúlt szerelmek démonjaival mindenkinek magának kell megküzdenie. Adhatsz neki esélyt, ha túl van rajta, hátha még itt talál. De a legtöbb, amivel segítesz neki az, hogy azt mondod: hagyjon magának egy kis szünetet. És csak akkor lásson meg téged vagy mást, ha már elgyászolta azt, akit oly gyakran emleget.

Nyitókép: Unsplash

The post Mit akarsz tőlem, ha még az exed után vágyakozol? appeared first on Igazinő.

A kapcsolatotok elején akaratlanul is a másik alá rendelted magad. Mi, nők, hajlamosak vagyunk a szerelemtől vakon ebbe a helyzetbe belepaszírozni magunkat, csak hogy megfeleljünk, csak el ne hagyjon. Besimulunk, bólogatunk, még akkor is, ha nem értünk egyet.

Hazudunk, a valódi énünket elnyomjuk félelemből – aminek nem lenne helye két ember között. Talán hoztad magaddal, a régebbi csalódások lábnyoma még ott van benned, régi elutasítások szelleme kísért, és azt gondolod: ha nem idomulsz hozzá, nem fog szeretni. A másik élvezi a fölérendelt viszonyt, mert az ő értékrendjében ez így van jól.

Nem hibáztathatod. Te voltál az, aki ráhagyott mindent, úgy éltél, cselekedtél, ahogy elvárta tőled. 

Aztán idővel lázadni kezdesz, mert érzed, a helyzet nem megfelelő a számodra. Konfliktusok sokaságát indítod el. Aztán távolodni kezdesz. A helyzettől, magadtól, kívülről látod kettőtöket, és rájössz: bár a szerelemtől vakon te követted el a hibát, mégis kérnéd magadnak az egyenrangúságot, kérnéd magadnak a megfelelő bánásmódot – mégsem kapod meg.

FORRÁS: UNSPLASH

És jó esetben eljön az a pont, amikor magadat választod. Rájössz, vele együtt lenni rossz döntés volt. De erről, bármennyire is kényelmetlen tudomást venni, igazán nem ő tehet. Hiszen ő csak azt adta, ami jött belőle, és te elhitetted vele, hogy jobban szereted őt, mint magadat.

Elhitetted vele, hogy az érzelmi sivársága neked éppen elég. Használhat téged ingyen és bérmentve, hiszen tálcán kínáltad fel neki azt az önmagadat, akit megalkottál a kedvéért. Te voltál az, aki elhitetted vele, hogy mindaz az érték, ami benned van, nem fontos, csak az ő nagysága.

A szakítás után te megkönnyebbülsz, ő pedig értetlenül áll a helyzet előtt. Odavágja hozzád: megváltoztál! Ami igaz. Mert benned ott volt a vágy az egyenrangúságra, de félelemből, megfelelési kényszerből nem mutattad ki. Nem akartad, hogy ne legyél jó neki. Hogy ne felelj meg.

Sajogsz, fájsz, és kapaszkodsz ebbe a fájdalomba, hogy emlékezz, soha többé nem kell neked. Holott mindezt te tetted magaddal. Ő csak annyit tett: élt a lehetőséggel, amit te kínáltál neki. Sokáig rágod, forgatod a szádban, majd kimondod: vége! Megküzdve a szép percek emlékével, mert nem csak rossz helyzetek voltak az alatt, míg együtt voltatok.

Talán próbál visszahódítani magához. Találna is rajtad fogást. A szíved köré lasszót fon szép szavakból – megszokta már, hogy bármikor magához ránthat. Ismeri a gyenge pontjaidat, de te már felébredtél. Már nincs hatalma feletted.

Előtört belőled a szabadság vágya, önként léptél bele a kapcsolatba, mikor magadhoz engedted, de jól tudod: azt a béklyót te magad tekerted a lábad és a szíved köré. Ő csak azt adta, amire képes volt. De a probléma gyökere a te őszintétlenséged volt. A felismerés józansága ad annyi erőt, hogy végleg eltávolodj tőle.

Nehéz beismerni, ha hibáztál. Ha hibás döntést hoztál. Ha elnyomtad magadban az igazi valódat azért, mert rettegsz a magánytól. De a felismerés, a felelősség vállalása segíthet helyrebillenteni a belső békédet, az önmagadnak való megbocsátás képessége pedig abban, hogy képes legyél düh és harag nélkül lezárni magadban a történteket.

És talán  a továbbiakban némi önfejlesztéssel képes leszel félelmek és görcsök nélkül továbblépni, talán egy egészségesebb alapokon nyugvó, jobb kapcsolatba. Ahol már nem akarsz hazudni. Se magadnak, se a másiknak.

Nyitókép: Unsplash

The post Feláldozod magad a szerelemért, aztán a szerelmet önmagadért… appeared first on Igazinő.

Vársz. Várnád, hogy a lelkiismereted megszólaljon odabent, nem is érted, hogy miért nem érzel bűntudatot. De mintha nyoma se lenne.

Tizensok éve döntöttél amellett, akinek a kezét fogod most, és akkor azt érezted, senki más nem léphet be az életedbe rajta kívül. Tökéletes és kerek életet képzeltél magatoknak. De te nem az vagy, aki problémamentesen éli az életét. Tudod a helyes utat, és tiszteled a konvenciókat. Elismerően bólogatsz, ha valaki a hűséget választja, és a teljes elköteleződés előtt is fejet hajtasz.

De van az életednek egy olyan része, amely kicsúszott az irányításod alól. Talán gyerekkorodból eredeztethető az az állandó, szűnni nem akaró éhség, az a szeretet utáni igény, ami nem hagy nyugodni. Folyamatosan kapnod kell. Neked nem jók a szürke hétköznapok valakivel, szeretetben, még több és még több kell…

Úgy érzed, nem élsz igazán, ha nem kapsz mértéktelenül szeretetet.

Vagy amit te annak gondolsz. Mert a hétköznapokban fenntartani azt a lángolást, amire szükséged van, képtelenség. Akinek a kezét fogod a kanapén, már nem tudja megadni azt az izgalmat, ami akkor volt, amikor még ismerkedtetek. Ennek a hiánya az, ami átvette a kontrollt feletted.

FORRÁS: UNSPLASH

Apránként engedted közel magadhoz azt a „másikat”. A játszma tisztességtelen, tudod jól. Amíg a párod nyugodtan fekszik le melléd nap mint nap, és te biztonságban érzed magad, mert biztos vagy benne, hogy nem tud semmiről. Jó vele lenni, szereted, és amíg élsz, vele akarsz maradni.

De az ösztönök, a nyughatatlan érzések erősek. Mert rajta kívül mást is szeretsz. Hiszen hol van az megírva, hogy csak egy embert lehet szeretni? Hol van kőbe vésve, hogy más nem gyújthatja lángra a szívedet? Lehet, hogy nem is szerelem, amit a másik iránt érzel, csak erős vonzalom, lángra lobbant testi vágy?

Soha nem hagynád el miatta azt, akinek a kezét morzsolgatod itt, a kanapén. Nem hagyod, hogy beteljesüljön, de éppen ettől olyan édes. Ettől ragyogsz, ettől vet szét az energia, ettől szebbek a nappalok, és nyugtalanabbak az éjszakák.

A másik hely az, ahol újra érezhetsz. Ahol az lehetsz, aki igazán vagy, kiteljesedhetsz, ahol nincsenek szürkébe hajló napok. Izgató, újdonsággal teli kaland. Teljesen más, mint az, amit az iránt érzel, akivel nap mint nap együtt vagy. Mert a másik iránt érzett szeretet nem tart majd örökké, mert az ilyen hirtelen jött érzelmek, vágyak halálra vannak ítélve.

De valahol rémisztő is ez a titkos élet. A találkozó előtt már fejben egy másik életet élsz. Emlékképek rohannak meg, az előző együttlét buja képei borzongatják meg a testedet. Két életet élsz. Egyet azzal, akinek most a karja átölel, és egy titkos élet, amelyben nem mutatod meg majd az öregedő tested, nem akarsz vele élethosszig tervezni, akivel csak a most, ez az önző szörnyeteg létezik.

Akinek most a vállára hajtod a fejed, azt nem fogod megbántani azzal, hogy elmondod mindazt, ami benned zajlik, ami veled történik, mikor a másik titkos éned közétek furakodik. Az ösztönöd rabja vagy. Elnyomhatnád magadban azt a mélyen beléd kódolt vágyat, a kapcsolatotokat szétromboló testi éhséget. Ezt nem akarod.

Próbálod elfogadni magad így, éhesen a szeretetre, hűtlenként, tökéletlenül. Olyan emberként, akinek most még lételeme a vágy, és egy elítélt, skarlát betűs életet él egy másik mellett. És reménykedsz. Majd elmúlik.

Nyitókép: Unsplash

The post Megcsallak, mert nem elég a szeretet, amit tőled kapok appeared first on Igazinő.

Lehet egészséges folytatása annak az együttlétnek, amely már alapjaiban megrengett? Fel lehet javítani, mint az elrontott ételt? Van-e olyan fűszere az életnek, amellyel fogyaszthatóvá válik a még nem romlott, de ízében már keserű kapcsolat? Nem hiszem.

Meg lehet próbálni helyrehozni ígéretekkel, amelyeket vagy beváltanak, vagy csak elhúznak az orrunk előtt. Mégis, a lelkünkben okozott sebbe befészkel az az ideghez érő, sajgó félelem, nehogy megint az orrunknál fogva vezessen az, aki jókora fájdalmat okozott.

A Távol-Keleten valamikor az összetört tárgyakat arannyal ragasztották újra össze, és úgy tartották, ettől értékesebb lett. De szerintem hiába a szép, a vékony aranycsík, a repedés nem tűnik el, a darabkák már csak az arannyal kapcsolódnak össze, kapaszkodnak egymásba, egymással már nem.

A megélt fájdalom az értéktelenség érzését hozza magával, hiába csírázik a lélekben a még ott helyet követelő szeretet, kétkedve szemléljük ottlétét. Mert nem volna helye ott, ahol kemény talpú hűtlenség taposott sérüléseket, maradandó nyomot hagyva, az önbizalom nyakára lépve.

Mindeközben a sajgó sebek mögül bújik elő az ego, a tartás, és a hűtlen hazugra rácsapja az ajtót, mert pontosan tudja, többé nincs itt helye. A józan észbe, a racionalitásba kapaszkodva képes csak elviselni a másiknak a hiányát, mert ha egy pillanatra is előbukkan a még el nem múlt érzelem, elgyengülve omlik össze.

FORRÁS: PEXELS

Mert a bizalom elvesztésével, a hűtlenséggel, vagy bármiféle sérelem miatt nem múlik el egy csapásra a szeretet. Az ajtót becsaphatjuk, de az érzelmeinket nem csukhatjuk ki. Azokkal meg kell küzdeni, kéz a kézben a tiszta gondolkodással.

Kemény küzdelem ez, mert pontosan tudjuk, hogy két lehetőségünk van: vagy lezárunk mindent, és kilépünk a kapcsolatból úgy, hogy soha vissza nem nézünk – az időre bízzuk a legnehezebb munkát: a felejtést, a szeretet múlását.

A másik lehetőség, hogy még egy esélyt (vagy a sokadikat) adunk a másiknak, és magunknak is. Esélyt kapunk mi magunk is arra, hogy megpróbáljuk a szinte lehetetlent, ismét elhinni a másiknak, hogy képes a változásra, és képes arra, hogy soha többé nem okoz nekünk fájdalmat.

Nos, véleményem szerint az utóbbinak van kevesebb esélye. Mert lehet, hogy egy törött váza arannyal összeforrasztva évekig eláll a polcon, lélektelenül, de az ember lelke ott sajogna még évek múltán is, ahol összefoltozták.

Ha kellő önszeretettel és önbecsüléssel rendelkezünk, képesek vagyunk a továbblépésre, és majd ha nem fáj már annyira, a megbocsátásra is.

De ez nem azt jelenti, hogy mindaz, amit vétettek ellenünk, a feledés homályába vész. Így kell átgondolnia mindenkinek, hogy mit kockáztat, mert lehet, hogy az egész addig felépített életét a játékasztalra dobja tétként. Megéri?

Nyitókép: Unsplash

The post Meddig érdemes megbocsátani egy kapcsolatban? appeared first on Igazinő.

Az élet rengeteg platformján kell megalkudnunk, elnyomni magunkban az ellenkezést, lenyelni a mondanivalónkat, csak azért, hogy jobb pozícióba kerüljünk, vagy elkerüljük a konfrontációt. Ez sokszor kényszerhelyzet, mert az élet sok esetben csak így működik, és a szocializációhoz erősen hozzátartozik az alkalmazkodás.

Ám ez nem összetévesztendő azzal, ha teljesen lemondunk önmagunkról csak azért, hogy megfeleljünk a másiknak. Teljesen érthető, ha a belső balansz megborul ilyenkor, elönti az agyunkat a boldogság, ám az semmiképpen nem normális, ha ilyen érzelmi feldobottság állapotában a valódi önmagunkat a kukába dobjuk – vagy legalábbis jó alaposan elnyomjuk.

Még a legstabilabb személyiségek is képesek kifordulni önmagukból, ha szerelembe esnek. Csak őt látod, nem létezik más rajta kívül, az emberi kapcsolatokat is mellőzöd, a saját igényeidet is teljesen háttérbe szorítod. Van, aki a másik külső jegyeit is magára ölti, szokásait felveszi, a másik véleményével azonosul, még akkor is, ha addig egészen más elveket képviselt.

Ugyanazok az ételek lesznek a kedvencei, és ugyanolyan zenei stílus iránt rajong, mint a szeretett fél. A teljes összeolvadás számára azt jelenti, hogy olyan mélyen belebújik a másikba, hogy megszűnik önmaga lenni. Pedig ez egy veszélyes csapda.

FORRÁS: PEXELS

Hiszen a másik, aki megszeretett minket, éppen azért tette, mert olyanok voltunk, amilyenek. Szükségesek a hasonlóságok, hiszen a teljes különbözőség, az ellentétes személyiség és stílus taszítja egymást. Ha csak a megfelelés kedvéért mindenben azonosulunk, egy idő után unalmassá válhatunk a másik szemében. Amin a legjobban igyekeztünk, éppen az fordul a szándékaink ellen.

Nem szabad, hogy a szeretet, a szerelem kifordítson minket magunkból.

Ha már a kapcsolat elején „kirakunk mindent az asztalra”, megmutatjuk igazi valónkat, jó és rossz dolgainkat se rejtjük véka alá, és ennek ellenére is azt mondja a másik fél: „igen, te kellesz nekem, így, ahogy vagy”, akkor nem kell félnünk attól, hogy csak akkor leszünk a fontosak a számára, ha teljesen azonosulunk az ő személyiségével.

Mert a boldog párkapcsolat egyik, és talán legfontosabb ajándéka az, ha két különböző ember képes kapcsolódni egymáshoz, elfogadni, tolerálni, és úgy, ahogy van, szeretni a másikat. Maradjunk önmagunk, és így senkit nem ér csalódás, ha a nagy lángolás elmúltával már csak csendes szeretet marad bennünk. Hiszen úgy szeretjük a másikat, amilyen. Jóval és rosszal, jóban és rosszban egyaránt.

Nyitókép: Pexels

The post Nem szabad, hogy a szerelem kifordítson magadból appeared first on Igazinő.

Természetesen egy hosszabb együttélés is szinte már olyan, mint egy házasság, és ha vége, az éppen annyira fáj annak, aki elhagy, mint annak, akit elhagynak. Sokféle oka lehet ennek, de a fájdalom ott motoszkál mind a két félben. Kivéve talán azéban, aki iziben egy másik nő vagy férfi karjai közt talál vigaszra, főleg, ha a szétválás okai között az szerepel, hogy képbe került a harmadik fél.

Fájni kell, gyászolni kell. De mégis miért fáj annyira?

Mert akiről úgy döntöttél egykor, hogy vele akarod leélni az életed, csalódást okozott. Ez egyértelmű ok, ezen sok elemezni való nincs. A csalódás zsigeri fájdalmat tud okozni, még akkor is, ha te sem voltál makulátlan. Hiszen az árult el, akit a legfőbb bizalmasodnak gondoltál. Minden élethelyzeted tudójának.

Az hagyott el, akinek a kezébe az életedet tehetted. Akivel megosztottad minden gondolatod, érzésed. Aki mellől reggelente kócosan keltél ki az ágyból, álommorzsákkal a szemedben. Aki láthatott sminktelenül, aki előtt becsattogtál egy szál törölközőben a szekrényedhez bugyiért. Aki látott lázas betegen, kiütésekkel a testeden, aki a lavórt tartotta, míg gyomorrontással küzdöttél, aki előtt seggre ültél a jeges járdán. Aki előtt teljesen védtelen és meztelen lehettél. És akinek ugyanezt adtad, míg együtt voltatok.

FORRÁS: PEXELS

Láttad minden gyengeségét. Pontosan tisztában voltál a hibáival. Tudtad, mikor hazudik. Tudtad, mikor igazak a könnyei. Az élete olyan volt előtted, mint egy hosszú filmsorozat, amit végignéztél, és amelynek egy részébe bekapcsolódtál. Ez mocskosul tud fájni. Mert hiába küzdesz utána, hiába adod a végzet asszonyát, már nincs rá hatással. Hiszen ismeri az esendő énedet.

Aztán elengeded. De a fájdalom makacsul melletted marad, és hosszú időnek kell eltelni, mire enyhül és elviselhetővé válik. Majd szépen lemálik rólad, mert az idő segít, és jó esetben csak semleges érzéseid maradnak, emlékeid maradnak. Jók is, rosszak is vegyesen. Mire eljutsz odáig, hogy kézbe veszed a bírósági végzést, már nem mozdul meg benned semmi, mikor kibontod a borítékot, majd egy hanyag mozdulattal a befizetni való számlák tetejére hajítod, vagy a szekrény mélyére rejted a többi ott pihenő dokumentum közé.

Mert amiről úgy gondolod, hogy soha meg nem bocsátható, soha fel nem dolgozható, azt addigra – szerencsés esetben – megemésztetted. Nyilván vannak olyan emberek, akik egy életen át hurcolják magukkal teherként a válásukat. Olyanok is vannak, akik életre szóló sérelemnek érzik, mert képtelenek megküzdeni az egójukkal. Van, aki magában keresi a hibát, és ha talál is (pedig ahogy a házassághoz is két ember kell, a váláshoz is), képtelen megbocsátani magának, és ezt cipeli élethosszig. Olyanok is vannak szép számmal, akik (legyen elhagyó, vagy elhagyott) kizárólag a másikat hibáztatják, önmaguk számára könnyebbé téve a véget.

Hogy ki csinálja jól? Ki tudja… Mindenesetre az biztos: elengedni nagyon nehéz. De nem lehetetlen. Bele lehet törődni abba, hogy így alakult. Idővel mindenki megküzd ezzel. De elfelejteni valakit, aki valaha az életünk része volt, azt nem lehet.

Nyitókép: Pexels

The post Miért fáj a szakítás, akkor is, ha én mondom ki? appeared first on Igazinő.