Az egyedülálló apákkal jobban együttérzünk?

Bár szomorú, ha egy házasság válással végződik, mégis valahogy azt látom, hogy a sikeres, életünk végéig szóló eskük egyre ritkábbak. Az egyedülálló szülő képe pedig mintha egyenlővé vált volna az egyedülálló anya képével.

Nők között nőttem fel. Pontosan tudom, milyen nehéz kitartani, megpróbálni apának és anyának lenni egyszerre. Eltartani a családot, mindeközben ügyelsz arra, hogy meglegyen az a bizonyos együtt töltött, minőségi idő, amit csakis a gyerekeidre áldozol. Szerencsés vagyok – az én családtagjaim elszánt anyatigrisként meneteltek előre ebben a cseppet sem könnyű élethelyzetben.

Mégis, mintha ez afféle elvárás lenne, elvégre minket, nőket hajt az a bizonyos anyai ösztön. Az apai ösztönről már annál kevesebb szó esik. Ez bizonyos értelemben természetes, hiszen a nő az, akinek a gyermek a testében növekszik. Egyek vagytok hónapokon keresztül, utána pedig a saját testedből táplálod. Egy férfiban viszont fel kell, hogy ébredjen az a bizonyos ösztön, ami arra sarkallja, hogy óvja a családját és legnagyobb erejével gondoskodjon róluk.

Amikor Bálint két kislánya megszületett, a felesége szinte azonnal kisétált az életükből, egyik napról a másikra. A gyerekei iránt sem érdeklődött soha. Mindig elismeréssel néztem, a férfi milyen lelkiismerettel neveli őket. Bizonyos dolgokban viszont erősen segítségre szorult. Konzervatív pasi, fogalma sincs a “női dolgokról”, és ahogy a lányok serdülni kezdtek, nem csak a kényes kérdések megválaszolgatásánál akadt benne a szó.

Egy melltartó vagy épp tampon megvásárlásáról fogalma sem volt. Onnantól kezdve a gyerekek keresztanyja vállalta magára az ilyen feladatokat. Az ilyesfajta segítség nem csak, hogy hatalmas terhet vesz le az ember válláról. Ahogy a gyerekeknek szüksége van egy megbízható apaképre, ugyanígy szükségük lenne egy női szerepmintára is. Mégis, sokan maradnak ilyesfajta támogatás nélkül.

FORRÁS: UNSPLASH

Ha egy nő kerül ilyen helyzetbe, általában nem kap sok együttérzést. Röpködnek a „te vagy az anyjuk”, „te szülted őket”, és hasonló kioktató megjegyzések. Valóban. De ha szabad akaratodból vállaltál is gyermeket, rengeteg olyan helyzettel szembesülsz, amire képtelenség felkészülni. És igen ritka, hogy egy nő arra készüljön, hogy a párja egyszer csak angolosan távozik az életéből, vagy idő előtt elveszti.

Viszont ha egy gyermekeit egyedül nevelő férfi történetéről hallunk, szinte mindenkiben részvét támad. És akadnak jelentkezők, akik a legkülönbözőbb formában ajánlják fel a segítségüket. Az ilyen családok mindig meghatják a kívülállókat. Teljesen érthető, ha egy férfi segítséget kér. Nincs abban semmi szégyellni való, ha néha úgy érzed, egyre nehezebben bírod.

A probléma számomra ott kezdődik, amikor különbséget teszünk – még ebben is – férfi és nő között. Miért lenne könnyebb egy egyedülálló anyának felnőni a feladathoz? Mert ez a dolga? Mert erre születtünk? Bár a testünk elsősorban valóban arra van “kitalálva”, hogy gyerekeknek adjunk életet, ettől még ugyanúgy emberből vagyunk. Akiknek az ereje véges, mentális és fizikai értelemben is.

Én aztán nem vagyok egy habzó szájú feminista, de amikor ilyen esetekkel találkozom, azt hiszem, a legfontosabb részletről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. A gyermekek kihordása, táplálása valóban női feladat, hiszen így alakított minket a természet. A nevelés, az anyagiak megteremtése viszont kétemberes munka kellene, hogy legyen.

Lehet valaki a világ legjobb édesanyja, akkor sem tud férfi szerepminta lenni.

Ha egy nő elveszti a párját, ugyanúgy joga van néha azt mondani, ha csak gondolatban is: nem bírom tovább egyedül. És ha segítséget kér, az ugyanúgy jár neki. Ítélkezés helyett ugyanazt az együttérzést és támogatást érdemli minden egyedülálló szülő – nemtől függetlenül.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok