Az idegrendszeremet felzabálta a soha nem volt kapcsolatunk…

Tavaly ilyenkor moziba mentem. Nem veled, hanem vele. A keresztnevén kívül semmiben nem hasonlított rád. Ez mondjuk igen hangsúlyos volt a számomra. A kapcsolatunk végére már minden rezdülésedet gyűlöltem. És mégis pusztítóan elkezdtél hiányozni, amikor ráeszméltem, hogy ő nem te vagy.

Őrülten hangzik, igaz?

Valóban. Mert idegtépő őrület költözött belém. Az idegrendszerem cafatokban lógott, a testem üresen lézengett a ruháim takarásában. De a régi jól bevált recept működött. Búfelejtő randira mentem. A sráccal egy könnyed numerát ígérő randi applikáción sodort minket össze az algoritmus. A felhozatalhoz mérten – kifejezetten normálisnak látszott.

Nem beszélt sokat, de ez egyáltalán nem zavart. Sőt kifejezetten jól esett, hogy egyértelművé tette – a testemen kívül semmit nem akar tőlem. Mondjuk mást nem is tudtam volna neki adni, mert a lelkem odaveszett. Fogalmam sincs, hogy mikor, hol és hogyan, de végérvényesen felzabálta a belső világomat – a soha nem volt kapcsolatunk megmentése.

Édes, drága Miklósom, ha valaha tudtad volna, hogy mennyire szeretlek – talán az első percben elhagysz. Legalábbis ez lett volna a leghelyesebb, legigazibb, amit tehettél volna – mind a kettőnk érdekében.

Persze most már késő. Már nem vagy az életem része. És én sem vagyok a többé a napi rutinod. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mikor kezdett el derengeni, hogy nem vagyok neked…hogy is mondjam csak…más, mint az ágyasod, a macád vagy inkább a bármikor ugrasztható szolgálód? Értem, hogy aki kurvának áll az ne csodálkozzon, ha megbasszák. Ősrégi vendéglátós mondás alapján nem vethetem a szemedre, hogy a szeretődként szeretőnek kezeltél. Tisztasor. A magyar nyelvben pedig minden adott, hogy ezt a lehető legkifejezőbben megosszam.

Szóval az enyhén dohos művész mozi székébe immáron már más szuszogott a nyakamba. És őszintén szólva semmit nem éreztem. Ijesztően üres lettem. Tudtam, hogy az életben maradásom fejében le kell válnom rólad. Erőszakkal ki kell szakítanom magam a spirálból, amibe belehúzott a veled való kapcsolódás. A szerelmünk lehetetlensége. Kétségtelenül nem szűntem meg remélni a majdani boldog jövőt, de már egyre inkább tudtam nevetni a mágikus gondolkodásom gyermeteg rétegein. Soha nem lettél volna képes magadat választani az apáddal szemben, és ehhez remek kifogásnak bizonyultak a gyermekeid. Szegények, ha tudnák, hogy a háttérben mennyi titok, ki nem mondott, meg nem élt harag és bánat övező a felnövésüket. A kérdésben őszintén nem érdekelt a véleményem. Más kérdés, hogy egy szeretőnek miért lenne ilyesmije.

A szerető dolga – legalábbis az olvasatodban – semmiképpen sem az önálló véleményalkotás. A szókimondásom időnként mégis megfertőzött. A szavaiddal élve: bajba sodort. Nem hiszem, hogy igazad lett volna, de vitának helye soha nem volt.

A mozi székben időről időre mégis oldalra sandítottam és reménytelien próbáltam felfedezni a druszádban némi hasonlóságot. Csúfos kudarcot vallottam. A névrokonod és közted egyetlen apró rezdülésnyi közös vonás sem akadt. A film nem volt különösebben érdekfeszítő. Habár a kifinomult kultúrát kedvelők többsége istenítette. Holott kevés újdonságot sikerült belevinni a vászonra vitt szakítás történetbe. Mindeközben egyre azon kaptam magam, hogy az újdonsült Miklós merevsége meglepő nyugalommal tölt el. Furcsa kettősséget alkotott a lelkem zugaiban a fájdalom és a kíváncsiság elegye. Terveztem, hogy erőszakkal túllépek rajtad, de azt hittem, hogy nem leszek képes megtenni. Nem merek nemet mondani. Nem lennék rá képes. És mégis. Megtörten, kifáradtan, de újra ringbe szálltam önmagamért.