Belefásultak az emberek a párkeresésbe?

Bár elméletben a legtöbb ember egy harmonikus, mégis intenzív párkapcsolatra vágyik (vagy legalább arra, hogy ágyba bújhasson valakivel), úgy tűnik, mintha a gyakorlatban ez már sokkal kevésbé érdekelné őket. 

Nagyon nehéz manapság személyesen ismerkedni, hiszen ha a munkánkkal kapcsolatban nem ismerünk meg valakit (és nem tiltja a céges policy), vagy a baráti társaságba nem csöppennek új emberek, akkor azon kívül elég kevés erre alkalmas közösség van. Direktben persze oda lehet menni valakihez egy edzőteremben vagy egy szórakozóhelyen.

Vagy ha sikerül találnod pont egy olyan hobbit, ahol eltérő neműek együtt szórakoznak: például egy jógaórán egymásba gabalyodtok. Egyébként viszont meg vagy lőve. Pont ezért sokkal jobban áttevődött az ismerkedés az online térbe. Persze ez nem annyira újdonság, hiszen társkereső oldalak azért léteznek már egy ideje, de már ezeket is lebutították. Elég pár kép, ami alapján eldöntöd, hogy tetszik-e az illető, jobbra vagy balra húzod.

Még a bemutatkozó szöveget is skippelik a legtöbben “ha tudni akar valamit, akkor majd kérdez” alapon. Az összes “felesleges” részt lehántották a párkereső alkalmazásokról, és csak a “lényeg” maradt. Ha tetszik a kép alapján, és te is neki, akkor párba álltok, és mehet az ismerkedés. Vagy legalábbis mehetne, de nem nagyon akar menni.

Aki csak kalandot keres, az eleve nem akarja túlságosan megerőltetni magát, minél előbb a lényegre tér. És ha nem jár sikerrel, akkor megy is tovább. Nincs idő olyan hülyeségekre, mint megismerni a másik személyét. Az csak felesleges időhúzás.

FORRÁS: UNSPLASH

Aki viszont nagy betűkkel hirdeti, hogy ő KIZÁRÓLAG KOMOLY KAPCSOLATOT KERES, azok közül is sokan mintha bele lennének fásulva, fáradva az ismerkedésbe. Vagy az egész életbe. Több barátommal is beszéltem erről, és többel megegyeztünk abban, hogy valahogy hiányzik az egészből a valós érdeklődés. És még rengeteg más is.

Az emberek párhuzamosan több jelölttel is beszélnek, aki iránt érdeklődni kellene, akiért lelkesedni kellene kicsit. De hogy lehet elvárni, hogy lelkes legyen valakiért, akit még nem is ismer? Hiszen ez az érzés akkor jön elő, amikor már vannak olyan tulajdonságai, amik magával ragadnak. Csak sokszor véget ér a folyamat, mielőtt idáig eljutnának.

Mert felületes témákról csevegnek kicsit, unottan. Várnak valami szikrát a semmiből, hogy lendületet kapjanak. Elfeledkeznek egyik-másik beszélgetésről, emberről, hiszen nem is olyan fontos, van másik, lesz másik, nem jelent semmit. És így az egész nem jelent semmit. Az egészből kiveszik a játék, a kíváncsiság, az érdeklődés.

Az egész módszerrel az a baj, hogy olyan emberek kezdenek el ismerkedni, akik még egyáltalán nem biztos, hogy tényleg meg akarnák ismerni egymást. Más az egész dinamikája, mint amikor személyesen meglátsz valakit, beszélsz vele, látod a mozdulatait, gesztusait. És felvillan benned a gondolat, megérint az érzés, hogy szeretnék többet is megtudni róla, szeretnék közelebb kerülni hozzá.

Nincs meg annak a varázsa, amikor csak egyvalaki érdekel, de ő nagyon.

Amikor szomjazol az új információkra, a visszajelzéseire, arra, hogy találkozhassatok. Amikor mosolyogva nézel a telefonodra, ha látod, hogy tőle jött üzenet. Talán nem arra kellene fókuszálni, hogy párt találj, hanem arra, hogy megtaláld magadban a kíváncsiságot, a vágyat valaki megismerésére. Mert amíg ez nincs meg – és mint egy rulettasztalnál, találomra rakod a kis téteket az emberekre -, addig nyerni sem fogsz igazán nagyot. Marad az egykedvű, céltalan unaloműzés.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok