Borulj lilába az epilepsziával élőkért!

Eredetileg február 14-e az epilepszia világnapja. Március 26-a viszont a purple day (lila nap), az epilepszia-tudatosságról szóló esemény. 2022-ben talán felesleges karaktercséplésnek tűnik erről beszélni.

Örülök, hogy ebben a korban élhetek, ha azt nézem, volt idő, amikor az epilepsziát nemi betegségnek tartották, illetve a túlzásba vitt önkielégítés „tüneteként” tartották számon. Ez még egész enyhe vélekedés volt az egykori ördögűzési kísérletekhez képest. Orvostudomány fejlődés ide vagy oda, sokan vesztik életüket grand mal (nagyroham) közben. Nem egy közülük nyílt téren, tömegben, metróaluljáróban, vagy épp az út közepén.

Amikor egy járókelő észrevesz egy földön fekvő, groteszkül rángatózó embert, azt hiszem, a rosszhiszeműsége, közönye egyszerű tudatlanságból ered. „Biztos részeg, be van drogozva, szimulál, hogy ki tudjon rabolni valakit…” Az más kérdés, hogy ha valaki részeg vagy szer hatása alatt áll, akkor is megérdemli ugyanazt a segítséget.

Másfelől, amennyire én látom, az emberi természethez valahogy hozzátartozik a „majd valaki más” mentalitás.  Mégis előfordul, hogy többet árt, mint használ, amikor valaki segítene szeretne. Értem én, hogy tehetetlenül ácsorogni rohadt érzés. Azért figyelj pár dologra!

Tévhit, hogy ki kell peckelni az illető száját. Ne fogd le, csak a fejét-arcát tartsd, így megóvod a sérülésektől. Ha a görcsök elmúltak, fordítsd az oldalára. Így kisebb az esélye, hogy megfulladjon. Ilyenkor sokan beszélnek a beteghez, vagy simogatással próbálják nyugtatni. Ártani nem ártasz vele, de ne várd, hogy reagáljon!

Ha magához is tér, addig nem fog semmi értelmeset mondani, míg az elméje nem zökken vissza. Ilyenkor bizarr látvány lehet ez a zavart viselkedés, de nem kell félned tőle. A tesztkérdések sokat segítenek, ha be akarod lőni, mennyire van képben az illető. Nem foglak neurológiai folyamatokkal untatni.

A grand mal viszont nagyjából így néz ki: megrándul a kezed. Olyan, mintha valaki más mozgatná helyetted, de ezen a ponton még bizakodsz, hogy megint a finommotorikus mozgás vacakol, mindjárt elmúlik. Egyre nagyobbat rándul, itt már az egész karod hadonászik, leveri a vázát az asztalról, rád borítja a forró kávét. A fejed elkezd előre-hátra járni, az inak feszülnek a nyakadon.

A felsőtested hintázik, a belső szervek görcsbe feszülnek, minden izmod önálló életre kel. A szemed fennakad, befelé fordul: ez a legfájdalmasabb rész. Hiszen itt még eszméletednél vagy. Van, aki képes „küzdeni” ezzel az állapottal, vissza-visszatérni a zavartságból. Aztán jön a filmszakadás. Mikor magadhoz térsz, következnek a tesztkérdések: hogy hívnak, milyen nap van? Ilyenkor a gondolkodás szó szerint fizikai fájdalommal jár.

Eltöprengsz: „Vajon hogy is hívnak engem? Ki az az ember, aki ott áll mellettem… nem ismerem… a férjem lenne? Férjnél vagyok? Vagy ő az apám? A szomszéd?” Az agyad feljajdul, és megtagadja a munkát. Az sem mindegy, milyen súlyos az állapotod, mennyire használnak a gyógyszerek, hogy éled meg mentálisan mindezt.

Amikor az én elmém feltisztul, mindig ugyanaz az első mondatom: „Ugye, nem…?” A kérdést már nem is szükséges végigmondanom, aki jól ismer, tudja; csak akkor nyugszom meg, ha megbizonyosodok róla, nem minden egyes izmom adta meg magát. Akad, aki kevésbé szerencsés.

Nóri 38 éves volt, amikor megismertem, bár csak jobb szó híján nevezem így a netes chatelést. Neki ez jelentette a világot: egy kicsi, villódzó ablak. Heti 4-5 rohama volt. Minden alkalommal bevizelt és maga alá piszkított. A férje naponta többször hívta őt, hogy biztosan tudja, minden rendben van. Ha lehetősége volt rá, ő segített a feleségének.

Roham közben az agy különböző területei ki-be kapcsolnak, mint egy karácsonyfa izzó. Hol nevetsz, hol sírsz, hol üvöltesz, hol furcsa hangokat adsz ki. Számomra mindig ez a rész a legtaszítóbb, ebből is látszik, Nóri mennyivel rosszabb állapotban volt. Végül nem bírta tovább, hogy hetente többször elveszti az emberi méltóságát.

Számtalanszor felajánlotta, hogy váljanak el, de a férje hallani sem akart erről. Később arra kérte, hogy ismerkedjen más nőkkel. Csak annyi kikötése volt, hogy ő, a felesége, sose szerezzen tudomást az alkalmi partnerekről. Barna ebbe sem ment bele. Mindketten tudták, hogy az egész nem az ő vágyairól szól, hanem Nóriról.

Az ő bűntudatán könnyített volna azzal, hogyha felszabadulást keres – máshol.

Az, hogy a férfi valóban kitartott-e mellette, csak ők tudják. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy Nórin nem lehet segíteni. De azon az emberen még tudsz, aki groteszken rángatóza, ellilult, habzó szájjal fekszik a földön melletted…

Nyitókép: Pexels