Edzésfüggő kamaszlányként szinte nem volt gyerekkorom…

Az én sztorim sablonosnak is nevezhető, ha élhetek ezzel a kissé ízléstelen kifejezéssel. A pufi kislány története, aki rettegett a gimnáziumi évektől, hiszen az általánosban már rájött, milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek néha.

Tulajdonképpen magam sem tudom, mikor csapott át a kőkemény elhatározásom valami másba. Az iskola mellett már csak az edzésekre szakítottam időt: napi két óra a teremben, hétvégente ennek a duplája. Egyre kevesebbet ettem. Eleinte csak a nassolással hagytam fel. Utána fokozatosan iktattam ki majdnem mindent az étrendemből.

Csak salátát és sovány húst voltam hajlandó enni, a gyümölcsök is tiltólistára kerültek. Baromi jó kondiban voltam, mindenhová gyalog mentem, az egész napos gyors gyaloglás meg sem kottyant. A hajam egészségesen fénylett, a bőrömön egy centi hibát nem találhattál volna. Egyre közelebb kerültem a bűvös 90-60-90-es arányhoz. A céljaim elérésében az sem akadályozhatott, hogy a felkarom körfogata alig érte el a 25 cm-t.

Az edzések alatt egyre többször ájultam el, a kézi súlyzót pedig csak akkor tettem félre, ha az izmaim már végképp megadták magukat. Az edzők megpróbáltak hatni rám, aggasztotta őket, hogy a teremben élem az életemet. Rájuk sem hallgattam, amikor azt tanácsolták, hagyjak egy-egy szünnapot magamnak, és egyek végre valamit.

Bár a kamaszkor az első szerelmek, barátságok átéléséről kellene, hogy szóljon, az én rutinomba ilyesmi nem fért bele. Egy ponton elkezdtem érezni, hogy baj van. De nem tudtam, mi történik velem. A testképem nem torzult: ugyanazt láttam a tükörben, mint bárki más. Csak épp úgy éreztem, minden eredményem kevés. Nem éheztettem magam.

FORRÁS: UNSPLASH

Bár szénhidrát és cukor nélkül élni olyan, mintha porzó tankkal próbálnád levezetni a Dakart, a diétám így is elég volt ahhoz, hogy jóllakottnak érezzem magam. Mindezek hiányától mégis egyre jobban szenvedtem. Egy ponton nem bírtam tovább. Magam elé húztam a hűtőben talált tortát és egy ültő helyemben az egészet megettem. Bűntudat, undor és önutálat vegyesen kavarogtak bennem, viszont ezt a fajta „üzemanyag löketet” már olyan régen nem éreztem, hogy könnybe lábadt a szemem a megkönnyebbüléstől.

A falási roham után – a bulimiában szenvedőkkel ellentétben – nem hánytattam meg magam. Ahhoz fordultam, ami mindig a segítségemre vált: „lemozogtam”… Onnantól kezdve kínosan ügyeltem rá, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő többé. Évekkel később, amikor már rég túljutottam ezen az időszakon, véletlenül belefutottam egy dokumentumfilmbe, ami az edzésfüggőségről szólt. Végre válaszokat kaptam.

Az edzésfüggőséget nehezebb észrevennie a környezetednek, mint az anorexiát vagy a bulimiát. A sport „megszállottjai” sok esetben kimondottan egészségesnek tűnnek, sőt: első pillantásra az állóképességük kitűnő. Az, hogy mi történik a színfalak mögött, általában csak ők tudják. Persze, előbb-utóbb, ha közelebbről megismersz egy ilyen embert, észre fogod venni, hogy talán mégsem stimmel valami.

Viszont ebben az esetben előfordulhat, hogy akkor már túl késő. Ami engem illett, a hatvanas derekamnak már régen búcsút intettem. A mai napig szeretek sportolni és rossz érzésem támad, ha ritkán ugyan, de megengedek magamnak egy szelet csokit. Ilyenkor némán nyugtatom magamat: megeheted. Nem fog semmi rossz történni. Jogod van hozzá, hogy nassolj néha.

Tudatosan ügyelek rá, hogy a mozgás az örömet, az egészség megőrzését jelentse számomra. Idővel a főzés is érdekelni kezdett. Rájöttem, mennyi lehetőség, kreativitás rejlik benne. Láthattam, hogy formálódik a nyers hozzávaló kellemes, laktató fogássá a kezem alatt. Így még inkább tudtam élvezni az evést.

Az alakom közel sem tökéletes.

De megértettem, hogy mennyi minden lehet az önbizalom forrása, milyen érzés büszkének lenni saját magamra. Rá kellett jönnöm, hogy amíg jól érzem magam a saját bőrömben, addig a tükörbe is őszinte mosollyal tudok nézni. Támogató családban nőttem fel. Nem hiszem, hogy ilyen esetekben a szülők hibáztatásával el van intézve a probléma.

Aki hadakozott már az önfejű, hisztis kamaszlányával, az talán átérzi, hogy az ilyesmit közel sem olyan könnyű megoldani, mint ahogy elsőre tűnhet. Nem tudod erőszakkal rávenni, hogy egyen, sem megvédeni a netet és tévét elárasztó képektől.

Sem rábeszélni, hogy segítséget kérjen, hiszen meg van győződve róla, hogy neki van igaza. Azt hiszem, az egyetlen, amit ilyenkor tehetsz, hogy kitartasz mellette. Hogy a konok, dühödt felszín alatt a gyermeked pontosan tudja: bármi történjen is, te ott leszel. Biztonságot nyújtóan.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂