Egy állat visszatükrözi azt, amit a lelkedben érez…

Több mint 2 éve járok pszichológushoz, és életemben nem gondoltam volna, hogy végül egy ló segít majd közelebb kerülni önmagamhoz.

Az elmúlt évem egyik felismerése, hogy bizonyos állatok kiválóan vissza tudják tükrözni a legbelső félelmeinket, szorongásainkat, és általuk képesek vagyunk gyógyulni. Szeretem az állatokat, de sosem voltam az az őrült nagy állatbarát, aki ellenállhatatlan vágyat érez megdögönyözni minden egyes kutyát, aki elsétál mellette, vagy minden macskánál leáll ciccegni, ha meglát egyet az utcán.

Cukik, jó fejek, puhák, örülök, hogy vannak. Mondjuk valahogy a hüllőkhöz mindig is jobban vonzódtam. Egy kedves kis piton vagy egy mosolygós gekkó előbb lázba tudott hozni, mint egy kölyökkutya. A lovakat mindig is csodáltam, szerintem a legszebb állatok a világon, és régóta szerettem volna komolyabban megtanulni lovagolni.

Voltak próbálkozásaim, de valahogy nem tudtam ráérezni soha. Aztán a kovid közepén, a karantén ideje alatt kiköltöztünk vidékre a nyugiba, ahol legalább 5 lovarda volt tőlünk pár utcasaroknyira. És mivel úgyis otthon nyomjuk home office-ban, gondoltam, itt az idő elkezdeni végre, és beiratkoztam az egyik lovas egyesülethez. A lovaglás számomra legbelül valahol az életem más területein elvesztett kontroll érzésének visszanyerését jelentette (hú).

Az, hogy én mondom meg a lénynek, akin ülök, hogy mi van, hogy merre megyünk és milyen gyorsan, egyfajta nyugodtság érzéssel párosult. Minden ok, mert nálam van az irányítás – reméltem. A valóság azonban teljesen más volt.  Mert a lovaglás nem azt jelenti, hogy megtanulsz helyesen ülni, a megfelelő pozícióban tartani a sarkadat és figyelni az egyensúlyodra.

FORRÁS: UNSPLASH

Vagyis bizonyos lovas sportoknál simán el tudom képzelni, hogy így gondolják egyesek, de ők az állatra szerintem “sporteszközként” tekintenek. Szóval hamar rájöttem, hogy ha feszkós napom volt, vagy nem tudtam letenni egy munkahelyi konfliktust, ami gyűrűzött bennem egész nap, akkor a ló egyszerűen magasról tojt a fejemre. Hiába koncentráltam, hogy minden mozdulatsor hibátlanul menjen.

Patával nem indult túl fényesen a kapcsolatunk. Sokszor hátrakapott, vagy elindult a másik irányba, és az istennek nem akart gyorsítani, amikor én azt akartam. Volt, hogy tehetetlenségemben már elpityeredtem, olyankor pedig hátrafordult és már-már felfedezni véltem a megvetést a szemében.A 6 éves kisgyerek hozzá sem nyúlt a kantárhoz, mégis engedelmeskedett neki bármelyik jószág.

De a tizenéves csajokat is irigykedve néztem, hogy konkrétan kéz és láb használata nélkül, csak az egyensúlyukkal irányítják őket. A titok a kapcsolódásban van. Valahogy úgy, mint az Avatarban, amikor rácsatlakoznak a kis repülő gyíkokra, és eggyé válnak a gondolataik, érzéseik. Ember és állat között egy tiszteletteljes, bizalmon alapuló egyenrangú viszony jön létre olyankor, amit csak tiszta érzelmekkel lehet elérni.

Onnantól, hogy bekúszik szépen lassan a kiégés, a fásultság, egy szar kapcsolatban való bennragadás, vagy egy soha nem kezelt konfliktus tünetei a szüleinkkel, egyre nehezebben tudunk őszintén kapcsolódni másokhoz. De leginkább saját magunkhoz. És igen. Fájdalmas volt felismerni, hogy valahol régen elvesztettem már a kapcsolatot a bennem élő kislánnyal, aki borzasztóan fél a világtól. És úgy elásta az érzelmeit, hogy már maga sem tudja, hol keresse őket.

Pata ezt érezte. Egyszerűen nem tudtam ráhangolódni.

Ijesztő volt a felismerés, hogy nem akarok olyan felnőtt lenni, akit bedarál a gépezet, aki hagyja, hogy kivesszen belőle a gyermeki lelkesedés és a kíváncsiság képessége. Nem akarok a múlt feszkóin rágódni egész életemben és azon pörgetni magam, hogy mi lett volna, ha.

Próbálok tudatosan befelé figyelni és megengedni magamnak, hogy fájjon, amikor rossz. És hogy megengedjem magamnak a pihenést, feltöltődést és az érzést, hogy megérdemlem. Azóta jobban megy a lovaglás is.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂