Elég volt! Nem leszek a játékszered többé!

Nem olyan régen még azt hittem, az igazi szerelem azt jelenti: beérem kevesebbel, és ha ehhez az kell, akkor visszaveszek a szükségleteimből. Tehát „tökéletes barátnőként” megértem, amikor a páromnak megváltozik az érintése, a csókja, az ölelése (vagy teljesen megszűnik). Mentegetem a közénk álló csendet azzal az ócska kifogással, hogy „nagyon fáradt ennyi munka mellett”. Szőnyeg alá söpröm a megszegett ígéreteit azzal, hogy „legalább megpróbálta”. Egy félig halott, jelenlét nélküli kapcsolat árnyékában éltem, és meggyőztem magam, hogy nekem ez elég.

Nem volt az.

Amikor találkoztam Tamással, akkor éreztem meg életemben először, hogy mit jelent kívánni valakit úgy igazán kívül-és belül. Megnevettetett. Elgondolkodtatott. Kíváncsivá tett. Inspirált. Lehengerelt. Olyan mondatokat súgott a fülembe, amelyektől elvesztettem az eszemet, és közben benedvesedtem. Hittem neki. Idővel hagytam, hogy irányítson, befolyásoljon és kontroll alatt tartsa a napjaimat.

Később aztán szinte észrevétlenül a rám irányuló figyelme másfelé terelődött. Az üzenetek, amelyek korábban óránként érkeztek, félnapos (aztán többnapos) késéssé váltak. A találkozásainkat is elkezdte lemondani, mert túlságosan lekötötték a fontos projektjei. Aztán persze megjelent, amikor akart valamit –, vigasztalást, megerősítést, egy meleg testet, amiben kielégülhet –, és eltűnt abban a pillanatban, amikor többre volt szükségem.

Mégis maradtam, mert az agyam racionalizálta a dolgokat. Így tudta enyhíteni a csalódást és kétségbeesést. Fájt beismernem, de totális tévúton jártam. Szedegettem a lehullott morzsákat, tömtem kényszeresen a számba, mert ezekkel próbáltam jóllakni. És csodálkoztam, miért vagyok folyton éhes…

Az egyik este emléke élesen megmaradt bennem – talán mindörökre. Sajnos Tamásnak aznap egy halaszthatatlan elfoglaltsága akadt, így nem tudott eljönni a születésnapi bulimra. Önmagában ez is traumatikus lehetett volna, de az ütött szíven igazán, hogy nem magyarázkodott, nem kért bocsánatot, még csak nem is próbálta szépíteni a történteket. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor bebizonyosodott számomra,  hogy sokkal kevesebbet kapok, mint amennyit megérdemlek. Mert igenis megérdemlem, hogy prioritásként kezeljenek. Ne csak másodlagos, harmadlagos opcióként. Vagy szextárgyként. Tartalék tervként. Lepasszolható feladatként.

Lelkileg hosszú és fájdalmas út vezetett a felismeréstől a változásig. 

Hónapokba telt, mire összeszedtem az erőmet a szakításhoz, és amikor végre megtettem, az nem valami grandiózus, drámai búcsú volt. Semmi ajtócsapkodás, hisztérikus zokogás, idegösszeomlás. Csupán egyetlen kijózanító pillanat kellett, hogy realizáljam: a párom a saját önimádata miatt alábecsült. Az első hetek keménynek bizonyultak. Gyászoltam a szerelmet, amit korábban elképzeltem, és idegennek éreztem magam a saját valóságomban. De aztán egyre több lett a fény, és általa lassan visszatért belém a remény.

És most?
Jobban szeretem saját magamat, mint eddig valaha. Nem magyarázom el az értékeimet valakinek, aki nem hajlandó meglátni. Nem várok a nagy beteljesülésre, csak egyszerűen megélem a jelent. És amikor a tükörbe nézek, olyan nőt látok, aki megszenvedte az elválást, ám erősebben került ki belőle, és soha többé nem hajlandó alulértékeltté válni.