Elpocsékolod magad ha üres gyönyöröket hajszolsz

– Szerintem elpocsékolod magad.

– Én, elpocsékolom?

– Igen. Mert sok mindent hagysz heverni magadban kihasználatlanul. Olyasmiket, amik másokban nincsenek is meg.

– Hát… én azt hiszem, elég sokat kihozok magamból. Folyamatosan próbálok fejlődni, vannak céljaim, amikért teszek is.

– Ez így van. De olyasmit akarsz, amit mindenki más is. Igaz, te jobb vagy abban, hogy ezeket elérd, ezt nem lehet tőled elvitatni. A kérdés, az: valóban érdemes-e ezekért küzdeni?

– Szóval azt mondod, hogy átlagos vagyok, átlagos vágyakkal. Közhelyes életet élek? Igazán hízelgő… Én egyáltalán nem így érzek.

– Nem ezt mondtam. Nem hiszem, hogy átlagos vagy. Pont az ellenkezőjét gondolom. Csak rossz célokra lősz. Vagy nem is tudom. Lehet, számodra ezek jó célok, lehet, te tényleg ettől vagy boldog. Ettől függetlenül én azt gondolom, hogy elpocsékolod magad. Vagy legalábbis a lelkedet. Mintha képes lennél műalkotásokat festeni csupa színnel, szenvedéllyel, érzéssel, de te ez helyett lakásokat festesz ki.

Mert a művészet nem kifizetődő, a képeket nehezen lehet eladni, viszont luxuslakásokat prémium festékkel kimázolni, csicsás stukkókat felrakni, az egy jól menő vállalkozás lehet. Ezt mindenki megérti, elfogadja. Racionális, okos döntés. Megkapod a sikerélményt, a visszajelzéseket, az életszínvonalat, de közben mégis elveszik valami.

– Én meg azt hiszem, hogy meg kell tanulni boldogulni az életben, és el kell engedni a gyerekes ábrándokat. Én csak megtanultam alkalmazkodni. Mert ehhez a világhoz ez kell.

– Hmmm… Hát attól függ, hogy ki mit vár ettől az élettől. A legtöbben tüzijáték gyönyöröket hajszolnak. Gyorsan fellobbanó, vakító élvezeteket. Kevés problémát, minél több örömöt és szórakozást akarnak. És útközben csak kapkodják a fejüket, és teljesen elvesznek ebben a sokszínű karneváli forgatagban. Ahol túl nagy a zaj, túl sok a fény, és túl gyors minden, hogy úgy igazán élvezni lehessen.

De ezt szokták meg, észre sem veszik, hogy viszi őket magukkal a tömeg. Nincs idejük azon gondolkozni, hogy kik is ők valójában. Hogy kik lehetnének ők? Csak reagálnak az újabb és újabb impulzusokra. Vagy ha épp nincs ilyen, akkor keresnek maguknak. Csak hogy ne kelljen egyedül maradniuk a saját csendjükkel. Pedig azt hiszem, arra mindenkinek szüksége lenne olykor. Hogy megtudhassák, kik is ők, és mire vágynak, mi tenné boldoggá őket akkor, ha nem csak az aktuális történésekre reagálnának. Ha nem lennének hajszolva az életvitelük által. Te tudod, hogy téged mi tenne boldoggá?

– Ez nem olyan egyszerű kérdés. A boldogság csak átmeneti. Nincs olyan, hogy valaki mindig boldog. Vannak pillanatok, amikor boldogok vagyunk valamiért. Aztán elmúlik, és akkor csak tesszük a dolgunkat. És majd újra azon kapjuk magunkat, hogy megint azok vagyunk. Sok ilyen dolog van az életemben. Az a fontos, hogy amikor a “csak tesszük a dolgunkat” szakasz van, azt se utáljuk. Ne legyen szenvedés. Talán ez áll legközelebb ahhoz, hogy valakinek boldog az élete.

– Ez igaz. Akkor talán az a helyes kérdés, hogy mennyire vagy boldog? Vagy meddig tesz még ez boldoggá téged? Valahogy a boldogságot összekötjük az örömmel. Boldogok vagyunk, ha előléptetnek, ha megnyerünk valamit, ha a barátainkkal, szerelmünkkel vagyunk, ha bulizunk, eszünk egy finomat egy jó étteremben. Vidám, kiegyensúlyozott pillanatokban mérjük a boldogságot. Most jó nekem, jól érzem magam, boldog vagyok.

De szerintem létezik szomorú boldogság is.

Például, amikor hiányzik valaki. Rossz, hogy nincs veled, mégis melegséggel tölt el, hogy van valaki, akire így gondolsz, aki után sóvárogsz. Boldogság az, hogy nem üresség van benned, hanem ő. Ezek pedig nem múlnak el, bármikor előhívhatjuk őket. És olyan sok ilyen pillanat, érzés van, ami mellett csak úgy elrohannak az emberek. Mert ezek csak árnyalatok, nehezen értelmezhető fogalmak.

Meg kellene állni, jobban szemügyre venni, megforgatni egy kicsit magukban, hogy észrevegyék. De ezek az érzések nem ordítanak, nem robbannak, hanem némán elterülnek bennük. Ezért nagyon könnyen elnyomja őket a külvilág zsivaja, mintha ott se lennének. Helyettük pedig inkább könnyű kis örömökkel szórakoztatják magukat az emberek.

Szóval az a kérdés, hogy ha lehámozod magadról azt a sok mindent, amibe az életed és a körülményeid öltöztettek, amik szerint méred saját magad, akkor ott mélyen legbelül szoktál igazán boldog lenni? Akár fájdalmasan, akár eufórikusan boldog? Mert ha nem, akkor elpocsékolod magad…

Nyitókép: Unsplash