Elvesztettem a férfit, akitől gyereket akartam!

Életem szerelmének hittem a férfit, akitől gyermeket akartam. Egészen harminchárom éves koromig azt gondoltam, hogy nincs az a hímnemű, akinek szülnék. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem nem éri meg a macerát. Igen, tudom.

„Milyen nő az ilyen?”

Hát elmondom, hogy az a nő, aki nem akar gyereket: leginkább dolgozik a belső világán. Felteszi magának azt a nagyon illetlen kérdést, hogy vajon mi baj lehet vele?

Egyfajta billog ez, amit nem lehet semmivel letakarni. Ha elmúltál harminc és nincs gyereked, akkor furcsa vagy. Pont. Azzal sem vagy előrébb, ha szervi okok miatt nem hordozott még magzatot a méhed. Hidd el kipróbáltam, hogy esetleg némi együttérzést válthat-e ki, ha azt hazudom, hogy rajtam kívülálló okok miatt nem élhetem át a gyermekáldás szentségét. Vajmi kevés sikerrel jártam. Értetlenséget, szánalmat és számtalan kéretlen tanácsot kaptam cserébe.

Éppen ezért leszoktam a szervi rendellenességek vázolásáról. Elfogadtam, hogy a legjobban működő taktika – a taktikázás teljes mellőzése.

Egyébiránt az volt a meztelen igazság, hogy kerestem a férfit, akitől akarnék gyereket. Vártam, hogy belépjen az életem az a pasi, akiben nem csak a macsót látom, de az apát is. És kétségtelen, hogy ezen a vonalon intenzív elakadásba futottam. Merthogy nem akartam mindenáron gyereket. Ezek a macsó pasik meg nem értették, hogy miért vagyok kivétel. Hiszen már annyiszor átélték, hogy az amazon típusú csajuk idővel elkezdi pedzegetni a babatémát. Ez nem kitaláció – mind a fejemhez vágta, hogy nem értenek. Náluk ez a bevált szakítós forgatókönyv. Felhúzzák a nyúlcipőt, mert a nő olyat akar kisajtolni belőlük, amit ők nem akarnak.

Így a kapcsolatok felszámolásának feladata általában nálam landolt. Nem éreztem benne különösebb kihívást. Ha elég volt, akkor elég volt. Legalább visszakaptam újra a lakásom békés nyugalmát.

Aztán a harminckettedik születésnapom környékén megismertem az elvált, kétgyermekes apukát. Fiatalon lett apa. És még mindig csak harminchat éves volt. Szerintem a legszebb férfikor. És ezt mosolyogva a szemébe is mondta az ismerkedésünk elején. Akkoriban még teázgatni jártunk, és bikram jógára. Mesebeli utazásnak indult. Egy csodás kezdetnek, amely során könnyedén csúsztam bele a meggondolatlan álmok szövögetésébe. Habár nem tűnt elrugaszkodottnak, hogy megállapodjon mellettem. Tizen évet volt együtt a feleségével, és ez óhatatlanul azt üzente nekem, hogy akkor ez velem is lehetséges. Sosem faggattam a velem való terveiről. Élveztem az együtt megélt pillanatokat. Ha üzleti útra ment, akkor fizikailag fájt a hiánya. De megnyugtatott az érzés, hogy hozzám jön haza. Ugyan két év után sem költöztünk össze teljesen, de majdnem minden este velem aludt. Szorosan magához húzva, a fülembe súgva, hogy imádja az illatom.

Szirénének volt ez a méhemnek. Mély és nagyon intenzív zsigeri vágyat kezdtem el érezni a gyermekáldás iránt. Földöntúli boldog mosollyal üdvözöltem. Végre velem is megtörtént! Végre megéreztem, hogy mit éreznek a nők, akik megtalálták a férfit, akitől gyermekük született.

Csodálatos, ringató, puha érzés volt, hogy végre belépett az életembe a nagybetűs férfi, akitől utódot akarok. Kétségtelen, hogy szerettem a kiskamasz gyerekeivel lenni. Ők is szerettek, mert minden hülyeségre kapható voltam. Jöhetett a legfélelmetesebb vízi csúszda vagy éppen bármilyen koncertálom. Ugrottam, hogy megvalósítsam a vágyaikat. Gyakorlatilag mindenféle kapcsolatrendszeremet bevetettem, hogy a legjobb helyekre szóljon a jegyünk. Sokszor elvittük a volt feleséget is. A gyerekek anyukáját. Tiszteltem benne a nőt, az anyát és azt, hogy az ellenérzéseit legyőzve kedves velem.

Ízlelgettem a szót: mozaikcsalád.

Semmi kivetnivalót nem láttam benne. Az lebegett a szemem előtt, hogy a mi babánknak egy elképesztő színes-szagos nagy család juthat. A koromból adódóan meg a férfi két gyermekére való tekintettel – egyetlen babát terveztem. Egy csöppséget, akinek két nagytestvér lehet az örök támasza.

Később sokat agyaltam, hogy vajon hol csúszhatott félre a kommunikáció. Mit nem vettem észre? Igaza volt, amikor könnyes szemmel azt mondta, hogy soha nem ígért nekem szaporodást. A száját elhagyta a szaporodni szó. Ezen a ponton már nem tudtam figyelni. Talán olyasmi lehetett, hogy már nem akar szaporodni sem velem, sem mással. És nem értette, hogy miért nem akarok csak az övé lenni. Azt mondta, hogy nem akar osztozkodni rajtam egy gyerekkel.

Őszintén meglepett a viselkedése. Próbáltam meggyőzni, hogy nem volt a felesége vagyok. Nem fogom elhanyagolni csak, mert világra hozom a szerelmünk gyümölcsét. Azt mondta, hogy túlságosan idealista vagyok. Nem értettem vele egyet.

A szakítás fájt, de valójában az oda vezető útba haltam bele. A tudatba, hogy félreértelmeztem a jeleket. Az érzésbe, hogy elcsesztem életem lehetőségét. Elvesztettem a férfit, akit annyira szerettem, kívántam, hogy gyermeket akartam tőle.