Én nem vetem meg azokat, akik az utcán kukáznak…
A férfi a kukában matatott. Kivett egy cigicsikket és a zsebébe dugta. Nem tudtam levenni róla a szemem, pedig tudom, illetlenség másokat bámulni. Így megpróbáltam csak a szemem sarkából figyelni.
A hosszú, barna irhakabátos, a fejtetőn már teljesen kopasz, ápolatlan férfi egy idős ember benyomását keltette. Aztán jobban megnéztem az arcát. Nem lehetett több 40 évesnél, de a kosz, az izzadság és a mások által levetett ruhák plusz évekkel toldották meg a korát.
„Vajon mi az, amit egy kukából fel tud használni a cigarettán kívül?” – morfondíroztam magamban. Láttam már olyat, hogy egyesek szendvicsmaradékot, üvegeket, kartondobozokat is kiszednek. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen sok betegség melegágya egy ilyen kuka. Mégis többször látok szemetesekben kutató férfiakat és nőket, akiknek minden bizonnyal nem ez jár az agyukban.
Nemcsak gondozatlan embereket látok így tenni, hanem idős, teljesen átlagos nyugdíjaskorúakat is.
Tudom, sokan elítélik őket, mert – mint hangoztatják – bizonyára saját maguk tehetnek a sorsukról. Ettől függetlenül én mindig szívfájdalommal tekintek rájuk. Bármi is legyen az ok, nem bírom nézni, ahogy az emberi méltóság semmivé foszlik és egyesek mások szemetéből kénytelenek élni.
Bár azt mondják, a kukázókat, a hajléktalanokat már nem érdekli, hogyan néznek rájuk mások, én mégis úgy érzem, nem szabadna ellenséges érzülettel viseltetni irántuk. Lenézni meg pláne nem kellene őket, hiszen mivel vagyunk mi többek? Azzal, hogy nem az utcán kell aludnunk? Ezért inkább hálásnak kell lenni a sorsnak. Úgy érzem, megbénulok, ha egy ilyen ember kerül a közelembe, hiszen nincs kultúrája társadalmunkban annak, hogyan is kellene viselkedni a jelenség láttán.
Forrás: Unsplash
A leggyakoribb reakció az elutasítás, mert a legtöbb esetben a kukázók koszosak, büdösek – mások, mint mi vagyunk. Nagyon kevesen kíváncsiak arra, milyen lehet egy-egy ilyen embernek a múltja.
A legkönnyebb elkerülni őket és úgy tenni, mintha nem is léteznének.
Egyes városokban kitiltják őket a belvárosból, szabályokat hoznak, hogy minél kevesebbet “látszódjanak”. Pedig attól, hogy nem látjuk őket, még létezik ez a probléma. Bár az emberi méltósághoz való jog alapvető jog, mégis vannak emberek, akiknek nem jut más, mint mások szemete.
Nem vagyok szociális munkás, politikus vagy bármilyen, a probléma kezelésében tevőlegesen is részt vevő szakember, de ember vagyok. Érző, empatikus lény, így nem ítélkezem, nem rúgok még egyet azokba, akiket már egyébként is lábbal taposott a sors. Mert nem tudom, mit hoz a holnap…
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
