Nem a válás a nehéz, hanem elveszíteni az életet, amit élni akartam

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd elvált ember leszek, azt pedig végképp nem, hogy elvált szülő. Biztos voltam benne, hogy majd olyan emberrel házasodom össze, és olyantól lesz gyerekem, akivel utána a sírig együtt leszünk.

Én ezekben a dolgokban idealista vagyok, álmodozó, bizakodó. Hiszek abban, hogy lehet ezt jól csinálni, és hittem abban, hogy olyan embert választok magamnak, aki szintén így gondolja. Majd így is házasodtam meg. Nem volt nagy esküvőnk, nagy felhajtás sem, csak a család és a barátok. Mindenki kellemesen érezte magát, még édesanyám is jól kijött azon az egyetlen estén a sógorával. Jó kezdetnek tűnt ez egy jó házassághoz.

Nem volt előre elrendelve a bukás

Éveken keresztül az is volt, semmi kiemelkedő, megoldatlan problémával. Úgy tűnt, mind a ketten egyetértünk abban, hogy ez már így marad. Aztán valahogy lassan, alattomosan sorvadt el a kapcsolatunk belülről, ahogy az élet egyre inkább más irányba terelt bennünket. Nem voltak égbekiáltó ellentétek, csak szótlanság, értetlenség, meg nem értettség, nem volt gyűlölet, de az a fészek sem, amiben az ember otthon érzi magát. Nem volt már mi, csak te meg én. Nem volt már értelme együtt maradni két olyan embernek, akiket más dolgok tettek boldoggá, más dolgok nevettettek meg, máshol képzelték magukat a jövőben. Ezért elváltunk.

Van olyan bélyeg, ami mér egész életemben rajtam marad

Én pedig olyan címkéket kaptam, amit sosem akartam. Elvált. A lányom elvált szülők gyermeke. És én innentől kezdve bármit is teszek az életben, akkor is lesz egy gyerekem, aki egy olyan nőtől van, aki nem a feleségem, akivel nem élünk együtt. Bármit is teszek, nem lehet már olyan szép családi életem, amire vágytam. Most már ezzel a csomaggal a hátamon kell élnem egy teljesen más életet, mint amit szerettem volna. Ha megismerkedek valakivel, akkor már ezzel terhelve érkezem hozzá. A lányomat imádom, és a legjobb dolog az életemben, de az nem a legjobb, hogy nem abban a családban nőhet fel, amit szántam neki.

Kép forrása: Unsplash

De ennek ellenére még hiszek benne, hogy lehet ezt jól csinálni. Egyszerűen csak 23 évesen, amikor megismertem az exemet, még más ember voltam én is. Most 37 évesen borzasztóan távol vagyok attól az énemtől, és amit egy nőtől várok és amit egy nőnek adni tudok, az is teljesen más. Talán már a következő pár évtizedben nem változom olyan sokat, vagy sikerül egy olyan párt találnom, aki velem egy irányba tud változni.

Mi sem lettünk kivételek

Ami nagyon érdekes, hogy miután az ember elgyászolta a kapcsolatát, a válását, beleszokott az új élethelyzetbe, már csak ez a fajta csalódottság marad meg. Hogy a fene egye meg, hogy ezt én sem tudtam jól csinálni, hogy ezt mi sem tudtuk jól csinálni, mi is erősítjük az elváltak statisztikáit. Nem hiszem, hogy rossz döntést hoztam anno. Azt gondolom, hogy abban az élethelyzetben a lehető legjobb döntést hoztam, és már csak a lányom miatt is újra végigcsinálnám. Mert ő senki mástól nem születhetett volna meg.

Viszont szeretném majd még egyszer megpróbálni. Adni akarok még egy lehetőséget, hogy jól csináljam, hogy legyen egy olyan életem, egy olyan nagy családom, amit szerettem volna. Hiszem, hogy lehetséges, hiszem, hogy még egyszer az oltár elé vezethetek majd valakit izgulva, összeszorult gyomorral, izzadva, boldogan. Hiszek benne, hogy be fogom tudni tartani az ígéretemet, hogy jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ. Hiszek benne, hogy csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha ebben még hiszek.

Most milyen esküvőt szeretnék?

Azért kezdtem el ezen gondolkozni, mert esküvői nyílt nap lesz november elején, amire a magazinnal mi is menni fogunk, és eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor még az esküvőnk tervezgetése közben mentünk esküvő kiállításra. Milyen dekorációkat nézegettünk akkor és most milyet szeretnék? És közben valahogy előjöttek belőlem ezek a gondolatok, érzések a házasságom utáni állapotomról. Eddig ezt még nem foglaltam össze magamban így, csak kósza gondolatokként suhantak végig az agyamon.

Most viszont hagytam, hogy lecsapódjanak a tudatom falára, összegyűljenek, és elmondjam magamnak is, hogyan is állok ehhez, mire is jutottam ezzel. Milyen remények maradtak még bennem? Talán még sikerülhet, hogy ha nem is olyan mesebeli, kissé toldozott-foltozott, de szeretetteljes, őszinte családi életem legyen. De ehhez el kell engedni a tökéletes család képét. Amiről azt hiszem, minden olyan gyerek álmodozik, akinek nem ilyen családja volt, akit csak az egyik szülője nevelte, amilyen én is voltam.

Nyitókép: Unsplash