Félek a vezetéstől, de azért sem adom fel!

Szerintem háromféle sofőr van a Földön: aki szeret vezetni, aki utál vezetni és aki fél a vezetéstől. Én az utóbbi csapatba tartozom, és mióta van jogsim – 3 éve -, próbálok rájönni a rettegés okára.  

 

Nem kapkodtam el a jogosítvány megszerzését, 28 éves voltam, amikor beiratkoztam egy autósiskolába, mert már cikinek éreztem, hogy körülöttem mindenki vezet, csak én nem. Hogy lehet így majd belőlem városi luxus terepjárós anyuka, aki azzal hurcibálja az óvodába a gyerekeit? – Ahogyan egy exem vizionálta anno. Szóval úgy döntöttem, hogy nem kerülhetek szégyenbe, meg kell tanulnom autót vezetni.

 

Vannak ismerőseim, akiknek nyűg a vezetés, vagy éppen szeretik, de borzasztó sofőrök. Ők egytől egyig az oktatóikra panaszkodtak, akik megutáltatták velük a vezetést, vagy traumatizálták őket valamilyen formában a rutin órák során. Ez kihat a stílusukra, hozzáállásukra is. Én teljesen megértem, rengeteg oktatóról hallunk, akik megalázzák, megszégyenítik a tanulókat és egy életre elveszik a kedvüket a vezetéstől.

 

Velem szerencsére kegyes volt a sors: a világ legtürelmesebb oktatóját kaptam, egy idős, 65 plusszos fickót, aki már pályája során mindent látott. Nem lehetett olyan helyzetbe hozni, amit hidegvérrel ne tudott volna lereagálni. Szóval mázlim volt vele, és állítólag jól is vezettem, hamar ráéreztem az autóra, szinte egyszer se fulladtam le.

Forrás: Unsplash

Szépen vettem a kanyarokat, finoman kezeltem a kuplungot, ügyesen parkoltam, és fel tudtam venni a forgalom ritmusát is. A képességeim tehát megvoltak, és akkor még az elszántságom is, ami aztán egy csapásra elszállt.

 

Mondják, hogy ha nem ülsz be rögtön az autóba, miután megszerezted a jogosítványt, nagyon nehéz lesz rutint szerezni, és ezzel maximálisan egyetértek. A sikeres vizsga utáni egy évben igyekeztem minél többet vezetni a párom autóját. Nagyon féltem minden egyes alkalommal, amikor beültem az autóba, de valahogy erőt vettem magamon.

 

Aztán jött a covid, és azt tapasztaltam, hogy egyre több őrült van az utakon, egyre több a baleset… És ismét elhatalmasodott rajtam a félelem. 2 évig nem mertem autóba ülni, és ez elég is ahhoz, hogy szépen kikopjanak dolgok.

Nemrég lett egy saját autóm, és előtört belőlem a szégyen, hogy nem tudom vezetni, így hát beiratkoztam az egykori oktatómhoz plusz órákért. Most itt tartok és próbálok erőt venni magamon, amikor eljön a következő óra, mert minden egyes alkalommal görcsbe rándul a gyomrom.

 

Próbáltam a covidra és a türelmetlen sofőrökre fogni a félelmemet, de valami másról van szó. Vezetés közben többször rám szól az oktató, hogy kapkodok, hirtelen akarok helyzeteket megoldani, amivel csak veszélybe sodrom magam és másokat is. Elmondta, hogy szerinte attól félek, hogy ledudálnak, feltartom a forgalmat, ha túl lassan veszek be egy kanyart. Vagy hogy mit gondol majd a mögöttem álló, amikor éppen parkolni próbálok és nem tud elmenni mellettem. Szóval a megfelelési kényszer ördögi pallosa újra lecsapott áldozatára, ezúttal vezetés közben.

 

Mióta ezt tudatosítottam, próbálok kettővel visszavenni és meditálni minden egyes alkalom előtt, hogy nyugiban, biztonságosan végig tudjam vezetni azt a 2 órát. Azóta jobban megy, viszont még mindig félek, és meg kell ugranom, hogy a saját autómba egyedül is beüljek. Az oktató megerősítette bennem, hogy nem szabad és nem is tudok megfelelni minden autósnak. Ahogyan az élet más területein is tévútra visz, ha folyton mások kedvében akarsz járni. Szóval nagy levegő, szelem a csíkokat, amíg elég magabiztos nem leszek. Addig viszont kerüljétek el nagy ívben a fekete Skodámat!

 

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok