Ha meg akarsz változtatni, nem vagyok az eseted!

Gondolom, ismerős az érzés, amikor megismersz valaki újat és úgy érzed: végre, a tökéletes társ! Mindegy, hányadik kapcsolatodon vagy túl, hányadik X-et gyűröd. Minden rózsaszín. 

Aztán ez a hormonháborús köd felszáll, és egyre-másra szembesülni fogsz a másik tökéletlenségeivel. Lesznek olyan rigolyái, amiket elfogadsz. Ezek hétköznapi apróságok, amik egyszerűen nem zavarnak, vagy egyszerűen belátod: neked is megvannak az idegesítő szokásaid. Aztán ott vannak azok a szituk, amikor jönnek a kompromisszumok. A kedvéért csak a gangon fogsz rágyújtani és nem gyűröd gombócba a zoknikat mosás után.

Ezek minden emberi kapcsolat velejárói. Viszont van egy olyan eset, ami érthetetlen a számomra. Amikor már a kezdeti vonzalom tombolása közben is tisztán látod: hősünk nem épp egy főnyeremény, vagy épp, egyszerűen nem a te eseted. Megindul a misszió: minden energiádat arra áldozod, hogy melletted megváltozzon szíved csücske. Bár a csávó/csaj Fekete Péternek is gyenge, addig nem nyugszol, míg nem szabod át egy Royal Flush-é.

Mikor anno Andrissal megismerkedtünk, jött a szokott rózsaszín köd. Még sosem találkoztam olyan férfival, akivel kölcsönösen, újra meg újra rácsodálkoztunk volna: ha együtt vagyunk, repül az idő. Elég, ha ülünk a konyhaasztal két végén, jobb napokat látott bögréből vedelve a kávét, egyik cigiről a másikra gyújtva. Egy beszélgetésünk ezerszer jobb élmény volt mindkettőnknek, mint egy hét Balaton Sound. Hogy ez az eszmecsere épp a párnák között, vagy a tévé előtt kuporogva folytatódott, nem számított. Minden jó volt vele. Minden jó volt együtt.

Nem volt tökéletes. Kissé túlsúlyos volt, horkolt álmában, túl hangosan nézte a tévét, és míg én a csendes reggeleket kedvelem, addig ő azonnal maxra tekeri a rádiót, ahogy kipattan a szeme. De mindezek ellenére, vagy épp ezért szerettem bele. Mindenkinek vannak bizonyos tulajdonságai, amiket szívesen kivennél a csomagból. De én nem hiszek abban, hogy ezzel jobbá tudnám tenni. A hibák nélkül lehet, hogy jobb lenne, lehet, hogy nem, de semmiképp sem ugyanaz az ember, akit megszerettem.

Talán én vagyok túl naiv, mindenesetre, ha valamiben, ebben nem járt egy rugóra az agyunk. Ahogy telt az idő, egyre-másra érkeztek a burkolt, majd egyre szókimondóbb megjegyzések tőle. A „fogynod kéne” vált az egyik kedvencévé. Nem értettem a dolgot. Félre ne érts, ha valakinek nem vagyok az esete, az teljesen rendben van. A sztorink ott nem stimmelt, hogy a külsőm nem változott, amióta megismert. Én pedig jól éreztem magam a bőrömben. Eleinte, 2-3 hónap ismeretség után még a higgadt válaszoknál maradtam: „Ha meggondoltad magadat, én megértem…” „Ha a karcsú lányok jönnek be neked, nincs semmi gond…” Ilyenkor jött az „ugyan, ne butáskodj, nagyon tetszel” lemez. Egy idő után már nem csak az alakomat kifogásolta. Gyakorlatilag semmi nem nyerte el a tetszését, ha más nem jutott eszébe, akkor épp a körömlakkom színét kritizálta.

Forrás: Unsplash

A külső máz lassan olvadt le róla. A kissé túlzottan is agilis, túlzottan önfejű srác lassanként elengedte magát mellettem. Csak épp nem a jó értelemben. Olyan csomagot kapott, ami alapvetően tetszett neki ugyan, de 1-2 tartozékot szívesen lecserélt volna. Neki is látott, vagyis, látott volna, ha nem egy emberi lényről lett volna szó.

Amikor úgy beszélsz valakiről, hogy majd melletted megváltozik, nemcsak, hogy te állsz sorba tök feleslegesen azért a bizonyosért, hiszen senki nem fog kibújni a bőréből a kedvedért. A másik embert is megalázod ezzel, hiszen attól, hogy neked nem felel meg, nem biztos, hogy valóban az a nettó selejt, ahogy te a barátoknak elpanaszolod. Miért élvezed, hogy a megváltó mártír szerepében tetszeleghetsz mellette? A helyett, hogy elengednéd, hogy megtalálhassa azt, akinek a szemében ő lesz a Royal Flush.

Nyitókép: Unsplash