Háború van a szomszédban – szabad még bárminek örülni?

Háború van a szomszédban. És bevallom, ehhez napok kellettek, hogy felfogjam. Pedig volt ismerősünk, aki az országban rekedt, és folyamatosan tudósított, hogy éppen konzervet gyűjt, vizet raktároz, meg még elugrik nyugtatót venni…

De az már nem volt. Elfogyott. Ahogy azóta sok minden más is. Én meg egy országhatárral arrébb éppen azon agyaltam, hogy a hétvégi – amúgy hetek óta szervezett, tervezett – velencei-tavi tókerülős futásomra milyen frissítést vigyek. Illetve kellhet még egy plusz kesztyű, avagy sem? Hatalmas gondok, igaz? Békeidőben bármelyik futó értené, hogy micsoda gondok ezek.

Csakhogy most nincs békeidő. Vagyis van, de mégse… vagy akkor hogy is van ez? Pontosan ez a baj, hogy franc se tudja, mi van. Kevesen hittek abban, hogy a 21. században Európában egy ilyen jellegű véres konfliktus kibontakozhat. Aztán egyik reggel mégis erre keltünk. Azóta meg nemhogy jobb, de minden csak rosszabb lett.

A Nyugatiba özönlenek a menekültek, az elgyötört arcú nők és gyerekek. Középkorúak és néhol egészen idősek is. A közösségi média felületek megteltek az adományozási lehetőségekkel, a híroldalak pedig egymásra licitálva tudósítanak a háború aktuális mozzanatairól. Illetve, ha még mindez nem lenne elég, akkor abban a szerencsében is van részem, hogy nagyon közel lakom az orosz nagykövetséghez.

Így aztán semmiből sem állt kimennem demonstrálni. Milliószor csináltam már ilyet, igaz, más apropóból. Mégis egészen megrázó élmény volt ott állni ukrán emberek gyűrűjében és hallgatni az anyukát, aki pár napja érkezett Budapesre a lányával. Természetesen a férje nélkül. Mert hát ő maradt harcolni. És ahogy kiejti angolul ezeket a szavakat, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez a valóság.

Pedig nem is lehetne valóságosabb. Közben a hideg szél csontig hatol, és ezzel párhuzamosan azt érzem, hogy el kell innen mennem. Haza akarok menni a négy fal közé és úgy tenni, mintha nem lenne semmi. Ez önzőség?

FORRÁS: PEXELS

Újra és újra feltettem magamnak ezt a kérdést – mint ahogy azt is, hogy akkor most egyáltalán örülhetek bárminek is? Élvezhetem az arcomat simogató tavaszi napsütést a drágán megvásárolt matcha lattémmal a kezemben, vagy ezt most nem szabad?!

Mikor tennék jót magammal? Ha a szívemre hallgatok, és az eredeti családi terveimet felrúgva Anglia helyett az ukrán határra megyek? Sanszosan akkor kevesebb időm lenne a szívem környékén jelentkező szorító érzésen vergődni. Nem aggasztana, hogy már megint eltelt egy nap, amikor melegben dolgoztam, puha ágyban aludtam, jógáztam, és még futni is volt időm.

Közben persze a magam módján segítettem a fegyveres konfliktus sújtotta ukrán bajba jutottakon, mint ahogy az utca kövén ücsörgő bácsin is. Mert bár hasznosabbnak érezném magam, ha a határon lennék, de be kellett látnom – ebben mondjuk a férjem kategorikus kijelentése is segített, miszerint neki meg rám van szüksége -, hogy a jelenlegi egészségi állapotom nem teszi lehetővé a fizikai jelenlétemet.

De ettől még nem vagyok rossz ember! Ez nem jelenti azt automatikusan, hogy nincs bennem empátia. Sőt, még csak önző sem vagyok. Ahogy te sem vagy az. Egyszerűen csak fel kell fognunk, hogy ez egy olyan élethelyzet, amikor nem tudunk eleget segíteni. De valamennyit tudunk, és ez a lényeg. Meg az, hogy lekattanjunk a hírekről, mert az óránkénti helyzetjelentés csekkolásától semmi nem lesz jobb, ellenben lehet minden szarabb.

Nem feladatunk nulla huszonnégyben pocsékul lenni.

Igenis van létjogosultsága a nevetésnek, az ünneplésnek és a hétköznapi életed zavartalan megélésének. Annak is, hogy élvezed, ahogy lecsúszik egy finom pihe-puha palacsinta falat a torkodon. Mert nem lesz azzal senkinek sem jobb, ha a kollektíven szenvedünk. Ha lehet valamit javasolni, akkor annyit mondanék: segíts ott és ahol tudsz, ahogy az erődből telik. A többit pedig bízd a sorsra/istenre vagy arra, ami a hitvilágod szerint igazgatja ezt a káosznak látszó létet.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok