Hagyjuk már, hogy a küzdősport nem való a nőknek!

Mi jut eszébe egy átlagembernek a harcokról? Háború, kardforgatások, nukleáris fegyverek, inkorrektség. Vagy összecsapás a ringben: legyen az birkózás, boksz, karate, dzsúdó, vagy bármi hasonló. Na, és persze a férfiak. 

Egymásnak feszülő izmok, vérre menő ütközetek. Törött orrok, vérben úszó arcok, csontok reccsenése, fájdalomtól eltorzult vonások. De valahogy sosem asszociálunk arra, hogy két kigyúrt fazon helyett jó kondiban lévő nők állnak a ketrec egyik és másik sarkában. Valahogy szinte sosem kötjük a nőket a fizikai értelemben vett küzdelmekhez.

Mert a nő az nő. Maradjon a konyhában, vagy ha nem akar, járjon balettozni, menjen futni, esetleg gyakorolja a manapság amúgy is olyan divatos jógát! Na de a harc? Ugyan már! Sokak szemében a nők és a harc összefüggése nevetségesnek hat. Néhány közeli ismerősömmel váltottunk pár szót arról, mi történne, ha az ő gyermekük állna elő azzal egy napon, hogy anya/apa, én küzdősportolni akarok.

Nem felnőttként, kisgyermekként. Aki sportember, az nem féltené a csemetéjét. Tudja, hogy a sérülés veszélye minden sportban ott lapul, nem csak a küzdősportokban. Mégis azt mondták, ha ők választanának sportot a gyereknek, nem feltétlenül a küzdősport jutna az eszünkbe. De ha a lányuk emellett voksolna, maximálisan támogatnák benne.

A nők viszont picit szkeptikusabbak a témát illetően. Nyilván senki nem akarja a gyermekét esetenként szakadt izomzattal, törött orral, zúzódásokkal látni. Ezért az anyák inkább a csajos dolgok felé terelgetnék a lányaikat. Pedig fel kéne készíteni mindenkit, hogy nem csak a küzdősportok során futhat bele kellemetlen pofonokba.

FORRÁS: USNPLASH

Sajnos simán, a hétköznapi életben is bármikor megtörténhet. Ha pedig úgyis kiszámíthatatlan az élet, miért nem készítjük fel rá előre a csemetéinket? Úgy, hogy meg tudják védeni magukat. Számtalanszor tértem haza úgy az edzésről, hogy ez meg se kottyant – aztán néhány órás pihenést követően jajgatva keltem fel az ágyból. Sokszor voltam tele kék-zöld foltokkal, és előfordult, hogy egy hétig nehezemre esett lábra állni.

Egyszer hetekig otthon feküdtem a vádlim izomzatának részleges szakadása miatt. Ám ez mind csak előre vitt, egyik sérülés sem tántorított el a sportolástól. Mert az élet legalább olyan kiszámíthatatlan, mint maga a thai box. Nem figyelsz, és vége. Mellesleg itt korántsem csak a fizikális felkészülés a lényeg. Sok-sok más területen hasznosítható mindaz a szellemi alap, amit tanítanak az embernek.

A családom nevetve asszisztálta végig a thai boxos karrierem elejét, arra számítva, hogy hamar felhagyok majd vele. A barátaim sem tartották nekem valónak. Volt, aki a saját, régi emlékeire hagyatkozva igyekezett más sportág felé terelni. Ő úgy hitte, ennek úgysincs semmi értelme, és teljesen mást kapok majd edzéseken, mint amit elképzeltem. Szerencsére nem lett igazuk.

A küzdősport nemesít. Lelket, testet egyaránt. Szerelem, abból az örökkévaló fajtából.

Néha ijesztő, néha aggasztó, sokszor csak fájó, testet-lelket próbáló, de szerelem. Kölcsönös. A bandázs úgy simul az ujjaid köré, mintha így teremtettek volna, a kesztyű szinte egybeforr a kezeiddel. És nem kérdi, férfi vagy nő vagy-e.

Csak legyél elhivatott, legyen benned tűz, és soha, de soha ne akard feladni! Bár nincs gyermekem, az biztos: ha egyszer lesz olyan szerencsém, hogy édesanyává válok, boldogan támogatom majd a lányomat, ha hasonló utakra tör.

Nyitókép: Unsplash