Hány szerelmi csalódást viselsz el az életben?

Mindenkinek van egy első nagy szerelme. Vagy legalábbis valaki, akit akkor annak gondol. Egy komoly kapcsolat. Amikor bízunk a másikban, amikor azt reméljük, talán ez örökké is tarthat. Aztán véget ér.

És ettől egy kicsit érettebbek leszünk, egy kicsit felnőttebbek. Tanultunk egy újabb dolgot a világról, saját magunkról, a veszteségről. Ilyenkor nemcsak azt az embert gyászoljuk, akivel véget ért a kapcsolatunk, hanem az elveszett bizalmunkat, a kapcsolatunkba vetett hitünket is. Főleg, ha nem volt szép az elválás, ha megcsaltak, átvertek, durván hagytak el.

Adunk egy kis időt magunknak – ki így, ki úgy… Akár visszahúzódással az ismerkedéstől, vagy könnyed kalandokkal. Majd újra esélyt adunk valakinek, akiről azt hisszük, hogy vele működhet. Ő majd feledtet mindent, ő majd bizonyít, és lehet a végállomás, gyerek kacajjal, egymásba fonódó ráncos kezekkel…

De mi van, ha vele sem jön össze? És az utána következővel sem? Hiába érezzük azt, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, mégis újra zsákutcába futottunk. Meddig lehet újrakezdeni ezt a ciklust? Meddig tudunk még bízni abban, hogy nekünk is jár a boldogság?

Azt látom, hogy sokan már 30-40 éves koruk között képesek kiégni. Az életük legalább fele még hátra van, de már nem igazán hisznek abban, hogy léteznek igazán normális, bensőséges párkapcsolatok. Vagy legalábbis abban nem, hogy nekik részük lehet ilyenben.

FORRÁS: UNSPLASH

Vajon ilyenkor csak felhúznak maguk köré egy falat, amivel megpróbálják megvédeni magukat? Hiszen ha tudatosan nem engednek senkit túl közel, akkor nem is sérülhetnek. Ha belenyugszanak, hogy az élet már csak ilyen szar, és lejjebb kell adni az igényeikből, akkor még talán lehet részük valamiféle örömben. Akár egyedül, akár egy nem jó, de éppen elfogadható kapcsolatban.

Vagy olyan ez, mintha fel lenne állítva bennünk egy szobor a szeretetnek, vágyainknak, hitünknek, reményeinknek. Ami kezdetben széttárt karokkal nyújtózkodik a világ felé. Aztán minden csalódással letörik belőle egy kis darab. Egy ujj, kézfej, alkar. Attól függően, hogy ki mekkora kárt okozott bennünk. Végül pedig csak egy ölelésre kész, karok nélküli, hideg márványtömb marad a helyén. Amiről már lemállott a mosoly is.

Össze lehet törni valakiben annyira a reményt, a hitet, hogy többé már ne legyen képes bízni senkiben?

Vagy csak rajtunk múlik, hogy meddig vagyunk képesek még újrakezdeni? Esetleg kell valaki, aki elég kitartó, hogy a megmaradt kőtömbbe helyet véssen magának, majd befészkelődjön oda, és megmutassa: létezik olyan, aki sosem hagy magadra?

Nyitókép: Unsplash