Azt hiszem, már minden létező orgánum körbejárta, vajon mi jelenti az ideális méretet, ha az erősebbik nemről lekerül a textil. Sokan és sokszor elmondták: nem biztos, hogy mindig a legnagyobb nyer. Ha pedig valakivel nem bánt bőkezűen a sors, ezeregy módja van, hogy kompenzálja ezt.

De mi van akkor, ha valakivel extrémen fukarul bánt a természet? Általában két véglettel találkozhatunk. Az egyik az a típusú férfi, aki igyekszik meggyőzni mindenkit – beleértve saját magát is -, hogy igenis, dél teljesen rendben van. Nagyjából, mint a magasságbeli problémáknál, ha egy férfi 160 cm, van, aki bevállalja, mi merre mekkora, és akad, aki 170-et fog bemondani. A másik véglet, aki azok miatt a bizonyos déli centik miatt teljesen bezárkózik. Nem mer ismerkedni, vagy ha mégis, előre szorong a sorsdöntő pillanattól.

Az egyik „orvos válaszol” videó rovatba érkezett egy ezzel kapcsolatos levél. Az illető a pszichiátert kereste meg ezzel a problémával. Az erre felkért szakorvos kendőzetlenül fogalmazott: „A f*rokméret a csajoknál fejben kezdődik.” Enyhe képzavar állt össze bennem a nyitómondat hallatán. De mielőtt elkalandoznánk – ahogy az orvos kifejtette -, a másik iránti tisztelet sokkal fontosabb, minthogy te legyél a legnagyobb a vidéken. Tisztelni pedig azt az embert tudjuk, aki felvállalja magát, úgy, ahogy van. Felesleges bemondanod azt a 170-et, vagy folyamatos megerősítés miatt nyaggatni a partnered, mikor mindketten tudjátok, hogy ezeknek csak egy célja van. Az, hogy a kiszemelted közreműködésével becsaphasd saját magadat.

Ilyenkor, természetesen, jönnek az örökzöld megjegyzések: „Csakis saját magadnak kell megfelelni, senki másnak!”, „Ha te nem fogadod el magadat, más sem fog…” A lista végtelen. Ez így is van, de én az önelfogadást inkább első lépésként, amolyan alapozásként írnám le. Egy biztos alap nélkül a házat elfújja az első szél. De hiába az alapozás, attól még az otthonod lehet magányos. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember – hacsak nem vagy buddhista szerzetes -, akinek nincs szüksége mások visszajelzéseire és egy társra, aki úgy találja vonzónak, ahogy van.

Tehát, visszakunkorodva a partner fontosságához, erről a témáról beszélni a mai napig nagyon kínos tud lenni. Főleg, mikor a párod rákérdez, mit gondolsz a testéről. Nyilván, jó esetben, tapintatos akarsz lenni, ugyanakkor hazudni a kedvesednek egész egyszerűen gáz. Pedig ebben a partnernek is nagy szerepe van.

Forrás: Unsplash

Mi, nők, nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a férfiak – legyen az egy rövidebb kapcsolat, vagy valami komolyabb – elfogadjanak. Nem ildomos olyan jelzőkkel dobálózniuk, mint „kövér”, „lapos” és társai. Miközben az alacsony, vagy épp kisebb mérettel rendelkező pasikról szóló poénok zöld utat kaptak. Pedig tudjuk, hogy ez a számukra milyen érzékeny téma. Érthető, hogy szeretnének lenyűgőzni minket a döntő pillanatban és már a látvánnyal is valami izgatót nyújtani. Nem épp az intelligencia csúcsa, ha teli szájjal röhögni kezdesz az ágyjelenet kezdetén, vagy épp megjegyzéseket teszel rá. Igaz, olyan nővel sem találkoztam még, akinek az lenne a vágya, hogy párjának legnemesebb szerve ugrókötelezésre is alkalmas legyen.

Most jöhetne egy olyasfajta, elcsépelt konklúzió, mint: érzelmi intelligenciával és empátiával még az ilyen fájdalmas igazságokat is meg lehet beszélni. De, hogy őszinte legyek, nem találkoztam még olyan dumával, amivel meggyőző csomagolásba tudnánk bújtatni a párunk számára lesújtó mondatot: „Hát szívem, elég kicsi, de engem nem zavar.”

Te mit gondolsz? Érdemesebb inkább egy kegyes hazugsághoz folyamodni, egy kicsit színészkedni, hogy megkíméld a pasid egóját? Vagy fő az őszinteség egy ilyen kényes szituban is, kockáztatva, hogy megbántod vele a másikat? Egy biztos: azt a pasit valószínűleg semmivel nem lehet meggyőzni, aki még nem ébredt rá, hogy a férfi mivoltja nem az óvszer méretében keresendő.

Nyitókép: Unsplash